Az előző bogbejegyzéshez fűzött olvasói hozzászólásokban előbukkant egy kérdés, ami szerintem sokunkban felmerül, amikor egy fontos döntés meghozatala előtt állunk.

„Mi van, ha nem sikerül? Ez esetben jobb, ha el se kezdem!” (Jóbá)

Ez a kockázat felmérése miatt is fontos, hiszen számot vetünk azzal, hogy mi az, amit kockáztatunk, amit tétként teszünk fel a siker reményében.

Gyakoribb azonban, hogy a „mi lesz, ha nem sikerül?”dilemma mögött, a magában bizonytalan és aggodalmaskodó ember önijesztgetése bújik meg. A kérdésben kifejeződik félelmünk, negatív hozzáállásunk önmagunkkal és a jövővel kapcsolatban, amit valamiért eleve rémisztőnek festünk magunk elé. Az önbizalom-hiányos, szorongó embert leginkább képzelete gyötri: irreálisan felnagyítja a jövő félelmetes lehetőségeit. Gyakran a múlt sikertelenségei nyomán átélt tapasztalatait és érzéseit vetíti bele. Csoda, ha emiatt arra a következtetésre jut: „jobb, ha bele sem kezdek”?!

Felnőttként úgy tekintünk a kudarcra, mintha az a bukással, a teljes megsemmisüléssel lenne egyenlő. Türelmetlenek és elégedetlenek vagyunk magunkkal, ha valami nem sikerül elsőre. Értéktelennek, haszontalannak, lúzernak érezzük magunkat, és meg vagyunk győződve arról, hogy mások is ezt gondolják rólunk.
Különösen, ha gyermekkorunkban gyakran azt hallottuk szüleinktől, hogy „ezt már egy ilyen nagyfiúnak/nagylánynak már tudnia kéne!”. Hát ha még egy „bezzeg gyerekkel” is példálóz6nak: „bezzeg a szomszéd Pistike, milyen ügyes” vagy „a szomszéd Pistike miért tudja jobban, mint te?”

Szerintem az egészséges önértékelésen és önelfogadáson nyugvó önbizalom azt is magában foglalja, hogy jogunkban áll elsőre nem tökéletesen tudni a dolgokat, jogunkban áll hibázni és kijavítani a hibáinkat.

Ha nem sikerül elsőre, akkor sikerül másodikra, vagy harmadikra. Ha valóban fontos számunkra a dolog, az adott cél, akkor nekifutunk újra, illetve ha szükséges más oldalról közelítjük meg, amíg el nem érjük.

Gondolj csak arra, hogy amikor kisgyerekként járni tanultál, nem tudtad elsőre, hogyan kell. Estél-keltél, de nem adtad fel, újra felálltál és folytattad tovább. Lehet, hogy megütötted magad, de minden esésből megtanultál valamit. Rájöttél, ha túlzottan előre dőlsz, akkor orra eshetsz, ha túlzottan hátra, akkor a popsidra. Mígnem megtaláltad azt az egyensúlyt, azt a tartás, amivel sikeresen lépni tudtál és haladhattál előre.
Ugyanígy az írás megtanulása is hosszú, hónapokig tartó tanulási folyamat volt.

A kudarc az élet velejárója, a fejlődés, mérföldkövei. A kudarcból megtanulhatod, hogyan ne csináld. Felnőttként ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni, és az első sikertelen nekifutást végleges kudarcnak könyveljük el.

Szerencsére vannak kivételek, akik tanulnak a hibáikból és tovább próbálkoznak.

Tudtad például, hogy Edison több ezer kísérletet végzett el, mígnem feltalálta a szénszálas izzót? Több ezret! Amiről később azt mondta: „Nem buktam el, csak találtam tízezer utat, ami nem járható.”

A „Mi lesz, ha nem sikerül?” fontos kérdés. És természetes, hogy félsz egy kicsit, mert a jövőt nem lehet előre száz százalékosan kiszámítani, megtervezni, betáblázni. Előfordul, hogy még a legjobb tervezés ellenére is jön valami vis maior és nem úgy sülnek el a dolgok.

Ilyenkor számot vetünk tehát azzal, hogy mi az, amit kockáztatunk, amit tétként teszünk fel az eddigi életünkből, helyzetünkből a siker reményében. A kérdés mögött emellett megbújik a vágy, a remény is, hogy valami ne történjen meg. A félelem sokszor abból adódik, hogy nem akarunk szembesülni azzal, hogy az bekövetkezhet.

Ilyenkor el kell döntenünk, hogy

  1. elfogadjuk-e a legrosszabbat, ha annak meg kell történnie, és így is belevágunk a dologba,
  2. vagy nem, és maradunk ott, ahol vagyunk.

Ha viszont úgy döntünk: belevágunk, akkor tegyünk meg mindent, hogy a legrosszabbat elkerüljük. Mérjük fel reálisan a helyzetet, képességeinket, azt, hogy mennyit bírunk, milyen eszközök állnak a rendelkezésünkre. Készítsünk tervet a megvalósításhoz, és őrizzük meg rugalmasságunkat, hogy a változásokra reagálni tudjunk.

További bejegyzés a témában:

Az élet iskolapadjában

Az önmegvalósítás kerékkötői

Mi van, ha nem sikerül?
Cimke:                 

Egy gondolat a “Mi van, ha nem sikerül?” -hoz

  • 2010. szeptember 17. péntek at 16:15
    Permalink

    KÖSZÖNÖM. ELOLVASTAM AZ ÉLET ISKOLÁJA TÉMÁT IS.
    CSODÁLLAK AHOGY ÁRAD BELŐLED AZ OPTIMIZMUS.AMIKOR OLVASOM SORAID,MINTHA CSAK ÉN BESZÉLNÉK.OLYAN JÓ NEKED.

  • 2010. szeptember 19. vasárnap at 19:17
    Permalink

    Kedves Szilvia!

    Köszönöm szépen a blogbejegyzést!
    Azt kell mondanom, ezúttal is fején találtad a szöget.
    Igaz, hogy hajlamosak vagyunk teljes megsemmisülésként megélni kudarcainkat, holott a sikertelenségek legfeljebb mérföldkövei életutunknak. Azt gondolom, egy fejlődési folyamat végéhez érve jól, vagy rosszul, de le kell zárnunk a múltat, be kell zárnunk a kaput magunk mögött, hogy kinyíljon előttünk egy másik,de addig nem nyílik ki a másik kapu, amíg görcsösen kapaszkodunk a régibe.Új lehetőséget kell adnunk magunknak, máskülönben elrobog az a bizonyos vonat,és örökre benneragadunk a feszítő vágyakozástól terhes valóságban, mert a kitűzött cél (mindegy, hogy reális, vagy sem)elérése érzelmi okokból zálogává válik további boldogságunknak.
    Ilyenkor abban az esetben sem lépünk, ha egyáltalán nincsen vesztenivalónk, hiszen boldogítóbb számunkra a bizonytalanság, mint a végső bizonyossága annak, hogy nincs remény a hőn áhított vágy beteljesedésére.

  • 2010. szeptember 27. hétfő at 00:00
    Permalink

    Az aug.24 és a szept17.-eire is válaszolsz?

  • 2010. szeptember 29. szerda at 09:05
    Permalink

    Kedves Egybalkezes! Mit kérdeztél akkor? Ne haragudj, nem találom…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .