Társadalmunk nagyon negatívan kezeli a kudarcot. Ha valami nem sikerül, akkor vesztesnek, bénának, „lúzernek”, értéktelennek tartanak minket, és mi is annak látjuk magunkat.

Sokan emiatt hagynak fel a próbálkozással. Úgy gondolják, ha nem csinálnak semmit, akkor nincs kudarc – és így elhitethetem magammal és a külvilággal, hogy én nem vagyok vesztes, hiszen nincs rá bizonyíték, ugye? Ám ezzel a hozzáállássál az sem fog kiderülni, ha sikeresek lennénk.

A kudarc az élet és a fejlődés természetes velejárója

Ösztönösen tudja ezt minden kisgyerek, és teljesen természetesen, sőt ösztönzőleg fogadja a kudarcot.

A kudarc elfogadása önmagad elfogadása

Gondolj csak arra, amikor járni tanultál! Vajon hányszor estél el, hányszor tottyantál a fenekedre, és ütötted meg magad? Talán sírtál is picit, de nem adtad fel! Újra és újra nekigyürkőztél, felálltál, míg megtetted az első bizonytalan lépés, majd a másodikat. A folyamatos próbálkozás, gyakorlás és kudarcok(!) révén megtanultad, hogyan korrigáld a tartásodat, a mozdulataidat, hogyan egyensúlyozz.

Ha már az első esés után azt mondod magadnak, hogy: „Megpróbáltam, nem ment. én egy Vesztes vagyok! Hagyjuk a csudába ezt a járkálósdit!” – akkor még mindig ott csücsülnél a földön.

A kudarc a mesterünk, tanulhatunk tőlük

A kudarc lehet a legnagyobb segítőd, ösztönződ az életben, ha elfogadod.
Így tett Thomas Alva Edison is, aki a világ egyik legszorgalmasabb és legtermékenyebb feltalálója volt. Találmányainak száma meghaladja az ezret. Több ezer kísérlete fulladt kudarcba, míg föltalálta a szénszálas izzólámpát, ám ő ezeket a sikertelen kísérleteket nem tekintette kudarcnak, hanem azt mondta:

„Nem buktam el, csak találtam tízezer utat, ami nem járható.”
„Nem csüggedtem el, mert minden elvétett rossz próbálkozás egy újabb lépés előre.”
(Thomas Alva Edison)

A kudarc elfogadása önmagad elfogadása

A kudarc tagadása, kerülés önmagad tagadását, az önmagaddal való szembesülés kerülését jelenti. Azzal, hogy engedélyezed magadnak és elfogadod, hogy olykor-olykor hibázz, hogy ne sikerüljenek elsőre és tökéletesen a dolgok, óriási stressztől és nyugtalanságtól szabadítod meg magad.

Akár maximalizmussal („vagy tökéletesen, vagy sehogy”) vert meg a sors, vagy az „én nem csinálok semmit, mert azt úgyis elrontom” szindrómában szenvedsz, ezzel az engedéllyel, máris tettél egy lépést önmagad, illetve tökéletlenséged elfogadása felé. Afelé, hogy a jelenben azt mondhasd magadnak:

„Ha nem is vagyok tökéletes, ha olykor hibázok is, azért még szeretem és teljes egészében elfogadom magamat!”
A kudarc elfogadása önmagad elfogadása
Cimke:         

4 thoughts on “A kudarc elfogadása önmagad elfogadása

  • 2009. szeptember 10. csütörtök at 15:14
    Permalink

    Kedves Szilvia,

    Igen, mindig a nehézségek, a kudarcok amelyek
    előbbre visznek, ha van önbizalmad, reális önértékelésed és motivációid. A történelem foyamán, ha csak a művészek életét tanulmányozzuk látjuk – mikor alkottak igazi nagy örökérvényű értékeket, alkottak, írtak, komponáltak ….
    A kudarcok erősítenek, mutatják a következő lépéseket.
    Köszönöm Szilvia mindig élmény olvasni sorait.
    Tisztelettel Etel

  • 2009. szeptember 11. péntek at 11:31
    Permalink

    Kedves Szilvi!

    Mostanában nagyon érdekes témákat boncolgatsz, tetszenek az írásaid. Én egy filmben hallottam a következő mondást, amit azóta többször mondogatok magamnak (mikor nagyon magam alatt vagyok).

    ” A siker elaltat, a kudarc pedig tettekre sarkall.”

    Úgy gondolom, hogy tényleg hihetetlen energiákat vagyunk képesek mozgósítani amikor kudarcot vallunk valamiben. Én már többször éreztem, hogy egy nagy sikeremet mindig megelőzött egy kis kudarc, amire szükséges rosszként tekintek vissza.
    További jó munkát kívánok, üdv: Ági

  • Pingback:Önvád és grafológia | Az írás tükrében

  • 2009. szeptember 13. vasárnap at 07:44
    Permalink

    Kedves Szilvia!
    Picit már elfelejtettem mekkora boldogságot jelentett a cipőfűző megkötésének elsajátitásával járó sikerélmény,jó,h emlékeztettél rá. Összehasonlitva a mostani problémamegoldó hozzáállásommal, a kitartás és újrapróbálkozás azonos intenzitású és a motiváltság talán még nagyobb is, egyedül az a különbség,h akkor az idő nem szerepelt,mint sürgető faktor. A maximalizmus és a záros határidő tapasztalatom szerint nem egymást erősitő tényezők, vagy a minőség romlásának elfogadását feltételezi, vagy a ‘nem elég a nap 24 órája’ c. hozzáálláshoz vezet, ami nem a belső béke, a harmónikus személyiség útja. A mérleg egyik oldalán a társadalmi elvárások, egzisztenciális problámák,ami túlfeszitett tempót diktál – mig a másikon a gondolatiság.szellemiség, magasabb,anyagiaktól elvonatkoztatott szférák. Nehéz megtalálni az egyensúlyt a libikóka két oldala között. Szerinted hogyan segithetjük magunkat az egyensúly megtalálásában?
    Üdv. Antonietta

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .