Mindenki fejében él egy kép önmagáról: „én ilyen vagyok!”,. Tényleg csak azok és olya-nok vagyunk, amilyennek látjuk magunkat, amivel azonosultunk?

Nem lehet, hogy sokkal többek vagyunk, csak egyes dolgokról nem akarunk tudomást venni?

Igazán jó önismereti módszer, ha megfigyeled, hogy környezetedben, a körülötted lévőkben melyek azok a jelenségek tulajdonságok, amelyek téged rendszerint kihoznak a sodrodból, bosszantanak, idegesítenek.

Gondolkodj el egy pillanatra azon, hogy ki az a környezetedben, aki a legjobban zavar? Mi az a tulajdonság, viselkedésmód benne, ami a leginkább bosszant, ingerel? Vajon miért?

Minden, amit másokban bírálunk, kritizálunk, ami ellen a legjobban harcolunk, az bennünk is megtalálható.

Biztos ismered a mondást, hogy valaki más szemében a szálkát is meglátja, a magáéban a gerendát sem. Ez az egyszerű nép bölcsesség nagyon szépen fogalmazza meg azt a nap, mint nap előforduló, kapcsolatokat megmérgező jelenséget, amit a pszichológia projekciónak nevez.

A projekció (kivetítés) tulajdonképpen egy elhárítási mechanizmus, amikor is minden olyan tulajdonságunkat, gondolatunkat, érzéseinket, amilyenek nem akarunk lenni, amit magunkban nem akarunk meglátni és elfogadni, azt kivetítjük a másikra.

Az általunk negatívnak ítélt, önmagunkban el nem fogadott tulajdonságokat felnagyítva látjuk másokban, és hevesen bíráljuk, kritizáljuk őket miattuk. Indulataink hevessége jól tükrözi, hogy mennyire küzdünk önmagunkkal, hogy kizárjuk, elfojtsuk az adott tulajdonságot, vágyat.

A kivetítés a valóság téves felméréséhez vezet, és szubjektívvá tesz, lehetetlenné teszi a problémák gyökerének felismerését, így akadályozza az önismeretet, a fejlődést.

Sokan panaszkodnak arra, hogy minden párkapcsolatukban ugyanaz a probléma. Pl.: féltékeny, trehány, smucig vagy önző a párjuk, épp, mint az előző; a főnökük egy rabszolgahajcsár, pont, mint a korábbi. Minél inkább kerüljük a szembesülést, annál nagyobb az esély, hogy a külvilágban újra és újra találkozzunk, és foglalkoznunk kelljen az elfojtott, tagadott tulajdonságokkal, problémákkal.

Az önismeret és az önmagunk elfogadása az egyik legnehezebb, ugyanakkor a legfontosabb feladatunk is.

Tarts önvizsgálatot, hogy melyek azok a tulajdonságok, amelyek eddig bosszantottak, dühítettek másban. Fogadd el a lehetőséget, hogy ezek benned is megvannak. Ne minősítsd, ostorozd magad emiatt. Közhely, de senki sem tökéletes, mindenkinek vannak hibái, erősségei.

Miért szúr úgy a másik szálkája?

Egy gondolat a “Miért szúr úgy a másik szálkája?” -hoz

  • 2009. november 19. csütörtök at 19:11
    Permalink

    Én ezt elismerem bár elég nehéz .A férjem az én tükörképem,tudom de sajnos elfelejtkezem róla.Igen és is sorolhatnám,hogy rendetlen stb.Egy időben már azt hittem ,hogy már elfogadtam olyannak amilyen.De jött egy újabb próba és rájöttem,hogy ez nem igaz.Ugyan ugy reagáltam rá mint előbb.Ugy érzem hogy a próbálkozásokba belefáradtam.Az a véleményem hogy nagyon sok mindent csak a szeretet oldhat meg.Ez egy darabig müködik is de mindig jön egy újabb próba és belebukom.Igaz hogy most már legalább a belső hang sokszor figyelmeztet.Szép estét kivánok.Erzsi

  • 2009. november 21. szombat at 15:05
    Permalink

    Nálam is működik egy belső hang, ami olykor-olykor türelemre int. Ilyenkor nem szólok vissza, így elkerülöm a konfliktust.
    Természetesen mindnyájunkban megvannak azok a rossz tulajdonságok, amiket a másikban nem kedvelünk, csak kisebb mértékben, és azt is elfojtjuk, mert nem szeretnénk olyanok lenni. Biztos vagyok benne, hogy soha nem voltam olyan gonosz, pletykás, számító, sunyi, mint egy-két ember velem. (Nem írom le, hogy kik ők, mert az már pletykának számít.)
    Azért szúr a másik tüskéje, mert nem érdemeljük meg attól, akivel mi jót tettünk, de legalábbis akarattal nem ártottunk neki, akkor meg miért szurkál?
    Úgy érzem, hogy soha nem tudom viszonozni a barátaim jóságát – bár igyekszem -, és remélem, hogy az ellenségeim gonoszságait sem – erre még csak nem is törekszem. Néha azon csodálkozom, hogy milyen bátrak egyesek: ha kérni kell, nem szégyellnek ahhoz fordulni, akihez talán nem kellene, mert nem voltak mindig tisztességesek vele. Szerencséjük, hogy az én elvem, hogy
    a legnemesebb bosszú: a megbocsátás.
    Szép napot kívánok
    B. A.

  • 2013. június 26. szerda at 19:59
    Permalink

    Én mindig jó szívvel fogadtam a kritikát, főleg, ha tudtam hogy a másik nem elfogult. Én is figyeltem, hogy környezetemnek mi a véleménye rólam, és hogy nekem mi a véleménye róluk és ahhoz képest próbáltam változtatni magamon. További szép estét!
    Yetikr

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .