„ – És, mit szeretnétek? Fiút vagy lányt? – szól a kérdés a gyermekét váró párhoz, mire ők kórusban: – Mindegy, csak egészséges legyen!”
Biztos vagyok benne, hogy már te is voltál fültanúja vagy résztvevője az előbbi párbeszédnek. „Mindegy, csak egészséges legyen!” – ez a bár igencsak sablonos válasz a „Legyen meg a Te akaratod, Uram!” bölcsességét hordozza (kis kitétellel). Ezután már illetlenségnek, provokatívnak tűnne továbbfirtatni a dolgot, úgyhogy annyiban is marad a dolog.
Vannak szülők, akiknek tényleg nem számít, hogy fiú vagy lány lesz-e a baba, ám vannak olyanok is, akik megszokásból vagy babonából szajkózza a „mindegy, csak egészséges legyen” mondatot, miközben azért csak-csak reménykednek titokban, hogy inkább ez vagy az legyen, vagy az ne legyen a baba. És persze vannak olyanok is, akik nyíltan vállalják, hogy fiút vagy lányt várnak.
Akár tudatosan, akár tudat alatt fogalmazták meg az elvárásukat, problémát okozhat, ha nem azt kapják, amit vártak, ami a gyerekkel való kapcsoltukban, a gyerekhez való hozzáállásukban, elvárásaikban is kifejeződik. Mindezek jelentősen befolyásolják a kicsi személyiségének fejlődését, illetve azt, hogy a nemi identitását mennyire tudja megélni, ennek révén pedig a párkapcsolati sikerességét is.
Hogyan befolyásplja személyiségünket, viselkedésünket, ha nem az lett a nemünk, amit a szüleink vártak?
Dr. Komin Vlagyimir transzperszonális pszichológus megállapítása szerint, ha a szülők nem annak vártak, aminek születtünk az a következő módon alakíthatja személyiségünket:
Ha mindkét szülő fiút várt, de lányuk született, akkor a kislány viselkedése igencsak fiús lesz, és felnőttként sokszor a saját neméhez tartozókkal alakít ki párkapcsolatot, amelyben ő tölti be az aktív, férfias szerepet.
Hasonlóan a saját neméhez vonzódhat az is, aki fiúnak született, de mindkét szülője inkább lányt szeretett volna.
Ha az apa fiút, az anya lányt várt, és kislány született, akkor a gyerek sokszor fiúsan viselkedik, hogy megfeleljen az apa elvárásainak. Szívesen játszik a fiúkkal fiús játékokat (háborúsdit vagy autózik), és később is határozott, férfias lesz a viselkedése. Párkapcsolatban olyan férfit választ maga mellé, aki felett anyáskodhat, vagy aki mellett ő hordhatja a nadrágot. Az ilyen nők nőies énje sokszor vágyik arra, hogy találjon magának egy erős, határozott férfit, aki mellett gyenge nő lehet, de ezt a határozott viselkedése miatt nehezen tudja kivitelezni, ezért gyakran marad egyedül.
Ha az apa szeretett volna lányt, az anya pedig fiút, és a kicsi kislány lett, akkor a lány könnyen ismerkedik jó a kapcsolata a férfiakkal, de nehezen állapodik meg. Mint nő nem sokra értékeli önmagát, nincs önbizalma, nem hisz a saját szépségében, nőies kisugárzásában, hiszen az anya nem ezt dicsérte, erősítette benne.
Ha fiú születik, miközben az anya lányt, az apa pedig fiút szeretett volna, akkor a gyerek már pici korától a lányos játékokat kedveli, papás-mamás, főzőcske, doktorosdi stb. Felnőttként a férfiakkal tud férfiként viselkedni, de a nőkkel is könnyen alakít ki kapcsolatot. Őt nem fárasztja annyira női lelkizés, a divatról, szépségápolásról folytatott vége-hossza-sincs traccspartik, mint más férfitársát. A nők elsősorban viszont haverként, barátként tekintetnek rá és éreznek iránta. Ha tudatosul benne, hogy nem vonzza a nőket, könnyen magába zárkózhat, elhízhat, és magára maradhat.
Ha az édesanya fiút vár, az apa lányt, és a gyerek kisfiú lett, akkor sem képes a személy önmagát férfiként azonosítani, hiszen az apa nem a férfias elvárásokat közvetíti felé. Felnőttként nehezen marad meg huzamos ideig egy kapcsolatban. Vagy Don Juan- ként hódít, vagy a nők használják ki őt.
Téged annak vártak a szüleid, aminek születtél? Milyen problémákat, nehézségeket okozott számodra, ha nem? Milyen elvárásokban nyilvánult ez meg a szüleid részéről?
Engem fiúnak vártak és nem is nagyon szeretek hogy lány lettem.
Még kicsi voltam mindég fiúsan öltöztettek és a mai napig is szívesebben hordok nadrágot mint szoknyát.
Engem fiúnak vártak.
Azt nem tudom,hogy a családból hányan és mennyire,de azt tudom,hogy nagypapám abszolút.Egész életemben a “fiúnevemen” becézett.Mindig úgy éreztem,hogy nem illek a családba.
Sosem akarom azt a hibát elkövetni,amit velem tettek.Úgysem rajtam múlik a gyermekem neme.Remélni lehet,de számomra tényleg az a legfontosabb,hogy majdan egészséges legyen.Remélem lesz fiú is és lány is,de sosem rónám fel hiányként vagy egyéb negatív érzéssel,ha más nemű születne,mint amilyet éppen szeretnék.
A gyerek szemére vetni meg a legnagyobb butaság,hogy nem az,aminek várták!
Egész életemben magamban kerestem a hibát,és csak nemrég kezdett bennem motoszkálni a gondolat,hogy talán nem eredendően bennem van a gond.25év kellett,hogy kezdjek ráeszmélni arra,hogy “rossz gondolatokkal” és elvárásokkal neveltek fel.
Óvva intenék mindenkit az ilyen hibától,ami a gyerek egész életét tönkre teheti,megkeserítheti.:(
Helló Szilvia!
Nagyon érdekes dolgokat írsz ,meg döbbent néha így látni magam az elemzésedben. Sajnos én sem az vagyok akinek vártak .Apukám lánynak anyukám fiúnak. Be is jött amit írtál .A fiúkkal mindig jól kijövök a lányokkal már vannak némi kételyeim. Sokáig nemigen értettem ,de most már igen. Köszönöm nagyon jó olvasni az írásaidat roppant kedvelem Üdv Rózsa
Kedves Szilvia!
Engem mindenképpen lánynak vártak, főleg az apukám, és még a nevemet illetően is teljes volt az egyetértés a szüleim között. A hugom születésekor azonban már apa csalódott volt (anya elmondása szerint)de soha nem bántotta volna meg a hugomat azzal, hogy másként neveli vagy éreztti vele ezen csalódottságát
Én a másik oldalról is szeretném “bemutatni” a dolgot.
Amikor megtudtam, hogy babát várok nem tudtam mit kezdeni az adott helyzettel pedig túl voltam harmincon de váratlanul ért a hír.
Egy-két hónap elteltével azonban egészen lassan ugyan, de tudatosodott bennem mi is történik….
Ettől a pillanattól “A fiamról” beszéltem.
Mindenkinek azt mondtam, hogy én bizony fiút hordok a szívem alatt. S erről meg is voltam győződve.
Az első biztos (3D) ultrahang után, azt mondta az orvos, hogy Ő, a pocaklakó bizony fiú, meg sem lepődtem, mert én tudtam, hogy fiú lesz. Csak mosolyogtam és határtalan boldogságot éreztem.
Félreértés ne essék, nem utasítottam el a lehetőséget, hogy lányom legyen de én tudtam, hittem, hogy nekem ez van “megírva”:-)
Szívesen olvasnék arról is, hogy az befolyásolja-e a további életünket, hogy valaki tervezett baba volt-e vagy sem!
Nagyon igényesek és színvonalasak az írásaid, sokat ad a lelkemnek!
Üdvözlettel
Szevasz!
Mi van akkor, ha egyáltalán nem terveztek gyereket – és lett. A vigasz, hogy ellentétes nemű, mint amilyen már volt. A lényeg, hogy szeretettel neveljék fel.
Kedves Szilvia!
Nálunk az volt a helyzet, hogy én fiút szerettem volna, hogy neki könnyebb legyen az élete. A párom pedig azt mondta, hogy ő fiút szeretne, de tudja, hogy lánya lesz. Amikor az ultrahangon megtudtam, hogy lányom születik, eléggé el voltam keseredve. Aztán tudomásul vettem, onnantól kezdve lányt vártam. Megszületett a lányunk, akit az első perctől kezdve imádok. Sose éreztettem vele, hogy inkább fiút szerettem volna, bár elmeséltem neki is az ultrahangos esetet. Most már kamaszodik a lelkem. Amit leírtál, hogy nem sokra értékeli önmagát, nincs önbizalma, nem hisz a saját szépségében, nőies kisugárzásában, ez jellemző rá. Pedig én mindig próbáltam és fogom is az önbizalmat erősíteni benne.
Nekem ő legszebb, legdrágább kincs a világon.
Üdvözlettel: Csilla
hát ez igazán érdekes írás.HM.
Pingback:Vártak vagy nem vártak, amikor megszülettél? | Az írás tükrében - Grafológiai és önismeret