Fogantatásunk körülményei hatást gyakorolnak sorsunkra. Szüleink lényünkkel kapcsolatos érzelmeit, elvárásait jelentősen befolyásolja az, hogy fogantatásunk tervezett volt, vagy csak egy véletlen „baleset”.

Hogyan befolyásolja személyiségünket, sorsunkat, hogy nem várt vagy tervezett gyerekként születtünk-e meg?

Úgy vártalak…

A legideálisabb és legörömtelibb helyzet az, ha mindkét szülő által tudatosan akart és tervezett babaként születtünk, és a nemünket is gond nélkül elfogadták.

Amikor a szülők várják, akarják a gyereket, de vetélés vagy más biológiai problémák miatt csak második, harmadik, vagy többedik kísérletre sikerül a baba, akkor a szülők számára a világra jött kicsi még értékesebb, ha nem egyenesen igazi csoda lesz.
A történelem során nem egyszer volt példa rá, hogy a gyereket, akire hosszú évekig vártak a szülők már a világra jötte előtt különleges sorsra szánták, vagy Istennek ajánlották.

A szülők a sokat várt gyermeket hajlamosak még inkább különlegesként kezelni, ugyanakkor a korábbi kudarcok miatt sokkal inkább féltik, óvják mindentől. Gyakran burokba nevelik, amelynek az lehet a következménye, hogy a gyerek felnőve bizonytalan, önállótlan, naiv lesz, és a szülőkről való leválás is nem vagy csak nehézségek árán valósul meg. Fokozottan igaz ez akkor, ha a babának már a születés után valamilyen betegséggel kell megküzdenie.

Vis maior gyerekek

Amikor a terhesség egy „becsúszott, véletlen” eredménye, akkor egy ideig kétséges a kicsi sorsa – a szülők tépelődnek, hogy megtartsák-e.

A véletlen, nem tervezett gyerek keresztülhúzhatja a szülők számításait, megakadályozhatja karrier terveiket, nem várt anyagi terheket róhat rájuk. A fiatal pár, illetve az anya döntését a leendő nagyszülők felől tapasztalt nyomás, elvárás is befolyásolja, nehezíti.
Régen nagy szégyennek számított leányanyának lenni, ami sokszor azzal járt, hogy az anya és a nagyszülők is úgy tekintettek a kicsire, mint egy szégyenfoltra, sokszor titkolták, rejtegették származását.

És persze, hogy az sem mindegy, hogy az apa hajlandó-e vállalni a gyerekét, és részt venni az életében.

Akárhogyan is: a véletlen gyerekre már magzat korában gyakran úgy tekintenek, mint „minden gondom – forrására”, és ez a hozzáállás akár egész életén keresztül végig kísérheti. Az ilyen kisgyerek sokszor megkapja közvetett, vagy közvetlen formában, hogy „veled csak a gond van”. Akár, ha egy gyermekbetegséget kap el, akár, ha elfelejt valamit elvinni az iskolába.

Minél nagyobb áldozatnak, gondnak érzik a szülők a gyerek vállalását, és ez által a szabadságuk, függetlenségük korlátozását, a karrierről, terveikről való lemondását, annál valószínűbb, hogy születése után ezt a gyerekre is kivetítik valamilyen formában.

A nem kívánt gyermekkel lekezelően, kevésbé kedvesen bánnak. Éreztetik vele, hogy nem fontos: „csak annak köszönheted az életed, hogy kiszakadt a gumi”.

A nem kívánt gyerek már puszta létezésével kényelmetlenség érzést kelt a szüleiben, és arra emlékezteti őket, hogy „mi lett volna, ha…”.
És persze, ez a meg nem élt, kényszerből feladott jövőkép annál fényesebbnek, sikeresebbnek tűnik képzeletükben, minél kevésbé fogadják el a jelent, minél inkább azt érzik, hogy ott, akkor nem ők döntöttek, hanem csak a körülmények szerencsétlen áldozatai voltak. Sok kisgyerek megkapja élete során, hogy „miattad kellett otthon maradnom”, „kettétörted a karrierem”, „miattad kellett feleségül mennem apádhoz /elvennem anyádat”.

Amikor a gyermek fogantatása bár véletlennek tűnik, de mégsem az, mert az egyik szülő így akarja magához kötni a másikat, akkor az „átvert” fél gyakran úgy tekint a kicsire, mint „bepalizhatóságának bizonyítékára”, és a gyerekre vetíti ki a másik szülő iránt érzett haragját, megvetését.

A nem várt, nem tervezett gyermekekből felnőve gyakran válik szorongó, bűntudatos ember. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból eleve értéktelennek, haszontalannak vagy szerethetetlennek érzik magukat.

A fentiek talán túlzásnak, szélsőséges reakcióknak tűnhetnek. Sokszor szerencsére a szülők hamar megbékélnek a kis jövevénnyel, sőt – kezdeti hezitálásuk érzéseik miatti bűntodat, lelkifurdalás hatására – még nagyobb szeretettel veszik körül.

Fontos azonban megérteni, hogy mindenkiben él egy gyermek, és hogy ezeket az üzenetek a szülők a Gyermeki énjükből közvetítik, vagyis abból az Énjükből, amelyik fenyegetve, megfosztva érzi magát a kisbaba megjelenésével.

Ez persze Téged talán most nem vigasztal, ha hasonló üzeneteket, reakciókat kaptál a szüleidtől. Viszont éppen azért, mert nem kaptad meg azt a feltétel nélküli szeretetet és fogadtatást, ami minden kisgyereknek kijár, nagy valószínűséggel a Te belső gyermeked is megsérült.

Ha nem gyógyítod meg, akkor te is hasonló üzeneteket adhatsz a saját meglévő vagy leendő gyermekeidnek. Hangsúlyozom, hogy NEM TUDATOS módon, hanem tudattalanul, ami azért veszélyes, mert nehezebb felismerni.

További bejegyzés a témában:
Annak vártak, aminek születtél?

Vártak, vagy nem vártak, amikor megszülettél?

Egy gondolat a “Vártak, vagy nem vártak, amikor megszülettél?” -hoz

  • 2009. december 03. csütörtök at 15:57
    Permalink

    Kedves Szilvi ! Én ugy gondolom ,hogy engem nem vártak a szüleim.Ugyan is háború volt és anyám egyedül volt otthon a többi testvéreimmel.Az én születésemmel már 5 gyeerek volt.Apámat behivták katonának hisz háború volt.Persze hogy nem örültek nekem,szegény jó anyámat kilakoltatták.A törpvényszék épületében laktak,mivel apám ott volt tisztviselő.Anyám egy talpraesett erős asszony volt.Ő azzal mutatta ki szeretetét,hogy helyt állt mellettünk mindig.Én megértem,hogy nem várt engem.A testvéreim szebbek is voltak mint én,néha kicsit fáj hogy nem kaptam annyi szeretetet.A maga módján szeretett.Tudom hogy ezeket fel kell dolgoznom.A belső gyermekkel már dolgozgatok,innen is onnan is olvasok hozzá.És kapok időnként másoktól is segitséget.Most meg Szilvi is besegit. Szép naapot kivánok Erzsi

  • 2009. december 03. csütörtök at 20:49
    Permalink

    Tisztelt Szilvia !
    Csak gratulálni tudok azokhoz a témákhoz amiket feszegetsz, ami a mindennapjaink történései. Azt, hogy engem vártak-e a szüleim nem tudom bíztosan, de tudom, hogy amikor megszülettem a bábasszony félre dobott – ez nem életre való, mert nem sírtam, nagyon kicsi voltam (háború után születtem.) Édesanyám könnyei és könyörgése hozott vissza a földi életre. S hála Istennek még itt vagyok ! Végig küzdöttem az életet – mindig optimista szemlélettel. Csak annyit mondhatok, hogy a szeretet az amely megsegíti az embert. Szeress, hogy szeressenek. Adj, hogy kapj. Legyen hited, életcélod és akard hogy megvalósuljanak.
    Sok szeretettel,
    Etel

  • 2009. december 04. péntek at 22:40
    Permalink

    kedves Szilvia!
    Apukám nagyon akart ,mert azt mondta addig csinálja még csak lány nem lesz. Harmadik ként megszülettem ,de anyukám nem akart ,no meg a születésemnél majd nem vissza mentem . A bába asszony hozott vissza.
    az egész életem egy küzdés volt még idáig ,de nem bánom mert ha mi akarjuk akkor olyan életünk van amilyet szeretnénk. sok szeretettel Rózsa

  • 2010. október 12. kedd at 15:08
    Permalink

    Kedves Szilvia és kedves hozzászólók!
    Érdekelne mélyebben a téma. Könyvet tudnátok-e nekem ajánlani?
    Köszönettel
    Csilla

  • 2017. május 14. vasárnap at 00:18
    Permalink

    Angster Mária – Ikertörténetek és egy másik jó könyv is van, de a szerzőjére pontosan nem emlékszem, de a címe Dráma az anyaméhben.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .