Az írás tükrében

Szorongásaink egyik legfőbb forrása a kiközösítés félelméből ered. Abból, hogy ha helytelenül vagy nem az elvárások szerint cselekszünk, akkor elveszítjük az emberek szeretetét, megbecsülését, támogatását, védelmét, sőt akár ki is rekesztenek maguk közül. Ezért sokan felnőttkorban is mindent úgy, aszerint cselekszik, hogy megfeleljen az elvárásoknak.

Vannak köztünk olyanok, akikben már a nemtetszés, az elmarasztalás legkisebb jele is szégyenérzettel, bűntudattal, szorongással tölti el. Gyakran még napok múlva is rosszul érzi és marcangolja önmagát.

Gyermekkorban dől el

A szociális együttélés írott és íratlan szabályait, a konfliktuskezelés módjainak alapjait a családban tanuljuk meg. Kisgyerekként számos elvárással kerülünk szembe a szülők, nagyszülők, óvó nénik, tanító nénik, játszótársak részéről, amit ha teljesítünk, akkor jók vagyunk, és szeretnek, dicsérnek, jutalmaznak, ha nem, akkor megbüntetnek, vagy nem játszanak velünk. Megtanuljuk, hogy valamennyire alkalmazkodnunk kell – vagy azért, hogy támogatást, biztonságot kapjunk, vagy azért, hogy „ki ne kapjunk”.

A gond akkor van, ha ezek az elvárások olyan feszesek, körülhatároltak és mindent beszabályoznak, hogy végül semmi mozgásterünk, önállóságunk nem marad, nem próbálhatjuk ki magunkat szabadon, és végül a külvilág véleménye lesz az egyetlen biztos viszonyítási pontunk a cselekvéshez.

A mindig mindenkire figyelő ember

Nem tud önállóan dönteni, egyedül elintézni dolgokat. Folyton szorong, hogy „jaj, vajon, mit szólnak az emberek?”, „mi lesz, ha valamit rosszul csinálok?”.

A kapcsolataiban egyre inkább alávetett szerepbe, függő helyzetbe kerül. Folyton a másik reakcióit figyeli, gyakran rejtett értelmet keres a szavak mögött, és eltúlzottan értékeli a metakommunikációs jeleket: a mimikát, a gesztusokat, és a hangsúlyt. Állandóan mindenért elnézést kér.

Való igaz: társas lények vagyunk, emiatt elengedhetetlen, hogy valamennyire alkalmazkodjunk, figyeljünk a másikra, ám nem mindegy, hogy kinek a szavára hallgatunk, kinek adunk hitelt, és főleg, hogy meddig!

 Ha bárki szavát, véleményét elfogadjuk, követendőnek tekintjük, akkor könnyen úgy járhatunk, mint az egyszeri ember és a fia, akik elvitték a vásárra a szamarukat.
Ahány emberrel találkoztak az úton, mind véleményt mondott, kifogásolt valamit, és ők ketten ijedtükben mindig mindenkinek a véleményét azonnal megfogadták. Amikor a fiú vezette a szamarat és az apa ült az állaton, akkor a járókelők lustának nevezték az embert, aki szívtelenül elnézi, hogy a fia baktat a porban. Amikor helyet cseréltek, az szembejövők azt a gyereket szidták, hogy nem szégyelli magát: fenn trónol, szegény öreg apja meg gyalogol mellette. Ha felültek mindketten a csacsira, akkor állatkínzás vádjával illeték őket, amikor pedig mindketten leszálltak, kinevették őket, hogy milyen király dolga van ennek a szamárnak, és ők milyen élhetetlenek, ahelyett, hogy felülnének rá.
Akármit csináltak, sehogy sem volt jó, pedig ők csak azt tették, amit mások elvártak tőlük.

A mindig mindenkire figyelő, mindenkinek megfelelni akaró embert a sok ellentmondásos vélemény, elvárás teljesen összezavarja, megbénítja vagy kapkodóvá teszi. Egyre inkább úgy érzi magát, mint a nyuszika, akinek ha van sapkája az a baj, ha nincs sapkája, az a baj. Hiányzik belőle a belső stabilitás, a belső biztos viszonyítási pontok, amelyek eligazítják az életben.

Mit lehet tenni? Hogyan lehet leküzdeni a megfelelési kényszert?

Először is fontos tudatosítani magunkban, hogy bárhogyan is cselekszünk, mindig akad olyan, akinek nem fog tetszeni a dolog.

Emellett a másik véleménye mindig az ő értékrendszerét, elvárásait, Életről alkotott elképzelésit tükrözi. (Kérdés, hogy ezek mennyire alapulnak valós tapasztalaton, vagy csak betanult kliséket hangoztatnak?)

Sokat segít, ha megismerjük és felismerjük a kapcsolatokat befolyásoló erőket, tudatalatti motívumokat és rejtett mechanizmusokat.

Ha mindenképpen szükséges, hogy valakinek kikérjük a véleményét, a tanácsát – mert jól jön egy kívülálló pártatlan véleménye, és mert több szem többet lát :-) – akkor olyan embereket válasszunk, akiknek valóban adhatunk a szavára, mert az ítéleteik pontosak, tárgyilagosak, bölcsek és becsületesek – még ha elsőre nem is tetszik nekünk mindig.

Önismeret! A legfontosabb, amit magunkért tehetünk az, az hogy minél jobban megismerjük önmagunkat, képességeinket, erősségeinket és gyengeségeinket; azt, hogy hogyan reagálunk mi egy helyzetben, mi az, amit magatartásunkkal mi teszünk hozzá egy helyzet vagy konfliktus kialakításához vagy megoldásához. Érdemes átgondolni eddigi életutunkat, életünk fordulópontjait.

Ahogy egyre tisztábban látjuk önmagunkat, és a megismerés révén felfedezzük és elfogadjuk önmagunkat, értékeinket egyre jobban tudunk bízni önmagunkban.
Fokozatosan felfedezzük magunkban belső erőnket, bölcsességünket, ami eligazít az életben, és végül már nem kényszerülünk mások támogatására, irányítására, mert azt saját magunk adjuk meg magunknak. Ahogy József Attila írta: „az én vezérem, belsőmből vezérel!”

Hány olyan ember van a környezetedben, akinek adsz a véleményére, és bátran kikéred azt, mert bölcs tanácsokkal lát el, amit valóban használni tudsz?

Tetszett? Oszd meg!

• 

4 Responses to “Ki mondja meg mit tegyél?”