Életünk első 5-6 évében kifejlesztünk két olyan megnyilvánulást, melyek életünk végéig elkísérnek, és nagymértékben meggátolnak képességeink kibontakoztatásában, az önmegvalósításban. Lehet, hogy te is ezektől szenvedsz?
Melyek ezek a negatív szokásminták, és hogyan sajátítottuk el?
Ezek a negatív szokásminták a szüleinktől, vagy más tekintélyszemélytől kapott destruktív, romboló kritika, és állandóan ismétlődő félelem és fájdalom hatására alakulnak ki. a destruktív kritikát a szülők azért alkalmazzák, hogy irányítsák és ellenőrizzék a gyermeküket.
Az első a gátló negatív szokásminta, aminek kulcsszava a „Nem lehet! Nem szabad!”.
Alighogy megtanultunk felállni és megtettük az első lépéseket, és elindulunk felfedezni a világot, rögtön gátakba, korlátokba ütközünk. Folyton azt halljuk: „Ne vedd a szádba, pfuj! Nem szabad! Ne menj oda! Gyere vissza! Gyere le onnan! Elég legyen! Hagyd békén!” stb. és megbüntettek. Ránk szóltak, ránk kiabáltak, beküldtek a szobánkba, legrosszabb esetben kikaptunk, megvertek. Ettől persze szörnyen éreztük magunkat, és elkezdünk úgy gondolkozni: „Valahányszor újat próbálok, vagy mást szeretnék, amikor átlépem a megengedett határokat, vagy ha nem biztonságosan játszom, akkor megbüntetnek.”
Hamarosan kifejlődött bennünk az érzés, hogy nem lehet, amiből felnőtt korra létrejött a kudarctól való félelem.
A másik negatív szokásminta a kényszer, aminek kulcsszavai a „Kell!” és a „Muszáj!”.
Ezt úgy tanultuk meg, hogy gyermekként állandóan azt hallottuk: „Ha nem teszed, baj lesz! Ha nem fogadsz szót, kikapsz! Jobban tennéd, ha…” A szülők feltételhez kötötték a szeretetet, vagyis azt sugallták mondataikkal, hogy nem szeretünk, hacsak nem teszed meg azt, amit akarunk, vagy nem viselkedsz úgy, ahogy mi akarjuk. Kisgyerekként a legnagyobb félelmünk az, hogy nem szeretnek, kirekesztenek, és egyedül maradunk, ezért megtanuljuk, hogy „Nem tehetem azt, amit szeretnék. Azt kell tennem, amit mások akarnak. Mindenkinek szót kell fogadnom (az anyunak, az apunak, a nagyiéknak, a nagy tesómnak, a tanáraimnak)! Meg kell tennem!” A kényszer aztán nagyon hamar átalakul a visszautasítástól való félelemmé.
Hogyan gátol meg képességeink kibontakoztatásában a kudarctól és a visszautasítástól való félelem?
A kudarctól való félelem a legfőbb oka felnőtt kori kudarcoknak. Félünk új dolgokat kipróbálni, a legszívesebben visszahúzódnánk és elmenekülnénk mindenféle eseménytől, nem szívesen változtatunk. Nem pályázunk meg egyes állásokat, nem fogadjuk el a magasabb pozíciót, nem szívesen megyünk új társaságba, nem rendezzük át a lakást, és évek óta ugyanoda megyünk nyaralni. A biztonságért, a biztosnak hittért (még ha az nem is jó) cserébe megfosztjuk magunkat élményektől, új lehetőségektől és a fejlődéstől.
Minél jobban félünk a visszautasítástól, annál jobban meg akarunk felelni másnak, annál fontosabbak lesznek számunkra mások igényei. Félünk és aggódunk, hogy mások hogyan éreznek, gondolkodnak velünk kapcsolatba, milyen véleménnyel vannak rólunk. („Jaj, mit fog gondolni, ha…”) Többnyire olyan dolgokat teszünk, amit mások akarnak, és nem azt, amit mi akarunk. A főnökünk, a férjünk, a feleségünk, a szerelmünk, a szüleink, barátaink, sőt akár a gyerekünk kimondott vagy kimondatlan kérései, igényei is fontosabbak, előbbre valók lesznek, mint a sajátunk. Megtagadjuk saját igényeinket, olyannyira, hogy végül már fel sem ismerjük azokat.
Kedves Szilvia!
Ez minden így igaz, ahogy leírja. De mi történik akkor, ha a gyerekre nem szólunk sosem rá, nem irányítjuk, hogy mit kell tennie? Csak szeretjük, amit ki is mutatunk neki…Fel lehet így nőni? Történt már ez meg valakivel? Ha igen, akkor ő állandóan jól érzi magát, mert nem kell félnie, hogy nem szeretik és kudarc sem éri sosem. De ez nem lehet igaz, hiszen nem szóltak rá, nem korlátozták, hogy pl ne menjen a gödör szélére, mert beleeshet és szegény beleesett, megütötte magát /kudarc érte/.
Mi a helyes?
Azt hiszem lavírozni kell. Mindenhol az életben. Se sok tiltás, se sok féltés. Ha túl sok a szeretet, lehet, hogy az is baj?
Rátelepszenek, túl aggódnak, egoistát nevelnek…
Hogy lehet jól nevelni a gyereket?
Okosan szeretni? Hogy megtapasztalja azt, hogy saját magunkat szeretve legyünk képesek másokért sokat tenni?
Hogy sok szabadságot adni, de biztos szerető háttérként ott lenni?
Szerintem a szüleim ezt tették és úgy érzem, örülök, hogy minden úgy volt, ahogy volt.
Kedves Rózsa!
Természetes, hogy a szülő fegyelmezi a gyermeket, és elkerülhetetlen, hogy sose szóljon rá. Ám nem mindegy, hogyan tesz ezt. Fontos, hogy közben dorgálja, tisztelje, ne alázza meg a gyereket, különben a gyerek azt érezheti, hogy azért büntetik vagy korlátozzák, mert nem szeretik, és nem azért, mert a javát akarják. Ha a gyerek csak azt hallja, hogy “nem szabad”(esetleg kiabálva, és verés kíséretében), de azt nem mondják meg, hogy mit is nem szabad pontosan, vagy hogy mi lenne helyette az elfogadható viselkedés, nem mutatnak neki más lehetőséget, emiatt alakulhat ki a negatív szokás.
Nem könnyü megtalálni az egyensúlyt, de Ön szerintem nagyon jól és pontosan fogalmazta meg a helyes hozzáállást:”Okosan szeretni. Hogy megtapasztalja azt, hogy saját magunkat szeretve legyünk képesek másokért sokat tenni?”
Ön szerencsés ember, ha ezt tapasztalta a szüleitől. 🙂