Gyakran előfordul, hogy az első-második osztályban gyöngybetűkkel író gyerekek írásképe a harmadik-negyedik osztály után jelentősen leromlik.
Egy anyuka így ír erről:
“4. osztályos kisfiam jó tanuló, de ahogy halad az idő egyre csúnyábban ír. Elsőben még dicsekedtünk a lányokat leköröző írásával, mára pedig “katasztrofális”.”
Mitől van ez, és mit lehet tenni?
A gyermek kézírásának különböző fejlődési fázisai vannak, amelyekhez az egyes életkorokban tipikus írásjegyek és írásjellemzők köthetők. Az életkoronkénti írásváltozás valóban hozhat magával némi esztétikai csökkenést, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy baj van a gyerekkel.
Bye-bye gyöngybetűk
Az első osztály végére a legtöbb gyermek megfelelően követi a tanult sztenderd írást.
A második osztály végére a megtanult formák alakítása gyakorlottabbá válik, és a kisgyermek már nemcsak a helyes és szép betűalakításra figyel, hanem a szövegre és annak tartalmára is. A második osztály végén a diákok 46%-ánál már megfigyelhetők a normaírástól való kisebb eltérések.
A harmadik-negyedik osztályban megváltozik a füzet vonalazása. Az addig kijelölt zónahatárokat jelölő füzet egyvonalas lesz, és csak az alapvonalra írnak a gyerekek.
Sok kisgyereknek “mankót” jelentett az addigi sokvonalas lap, ahol a többzónás betűknek (k, l, j, f, gy stb.) megvolt a rögzített zónaaránya. Most viszont a belső arányérzékükre hagyatkozva kell megrajzolniuk a betűket az egyvonalas füzetben, ami nehézséget okozhat.
Emiatt változások jelennek meg a betűk méretében, szélességében, a zónaarányokban, a hurokbőségben, a dőlésben.
Gyermekírások grafológus szemmel
A gyermekírások grafológiai értékelése másképp történik, mint a felnőtteké, és sok esetben az íráselemzést rajzelemzéssel helyettesítjük, egészítjük ki.
Viszont a zónák arányaiból már most is lehet következtetni a gyermek szellemi és ösztöntörekvéseire. A betűk méretéből és elhelyezéséből pedig arra, hogyan helyezi el önmagát a világba, milyen az önértékelése, van-e benne szorongás.
A változások ellenére harmonikusnak lehet tekinteni a gyermek kézírását, ha:
- az oválok (a, o) alakítása ívelt, vagy ellipszis alakú,
- a gyermek által kijelölt határok és zónaméretek viszonylag állandóak,
- az illesztések jók, pontosak és az írás gördülékeny,
- a dőlés nem ingadozik túlzottan,
- a nyomaték közepes,
- a betűalakítás hasonlít a normaíráshoz,
Az ötödik-hatodik osztályban nem sokat módosul az írás.
A hetedik-nyolcadik osztályban viszont a serdülőkori változások nyomot hagynak mind a személyiségen, mind a kézíráson.
- Egyéni formák és egyéni variációk jelennek meg, tudattalan szimbólumok tűnnek elő.
- Fellazul és szabálytalanná válhat az írás, ingadozik a dőlés, a méret.
- A fiúknál megnyúlik a felső zóna, eltűnhetnek a kötővonalak, megjelenhetnek a nyomtatott betűk, és kissé balra dől az írás, ami az értelem előtérbe helyezésére és az érzelmek, a viselkedés elrejtésére szolgál.
- A lányok írása kerekdedebbé és jobbra dőltté válik, ami az alkalmazkodást, a szociális kapcsolatok és az érzelmek fontosságát jelzi.
Tizennyolc éves korra kialakulnak az személyes és legjellemzőbb írássajátosságok, de igazán karakteres és érett írásról és érett személyiségről gyakran csak 30 éves kor körül beszélhetünk.
A legjelentősebb változások tehát a serdülőkorban tapasztalhatók – mind a személyiségben, mind az írásképben. Ilyenkor az általános fent felsoroltak mellett megjelenhetnek olyan grafológiai jellemzők is, amelyek aggodalomra adhatnak okot.
A grafológia viszont segíthet a beilleszkedési problémák és a tanulási zavarok okainak feltárásában, az önismeret fejlesztésében, valamint tanácsadást nyújthat a pályaválasztás, továbbtanulás terén.
Nálam pont fordítva volt. Elsőben-másodikban katasztrofálisan rondán írtam, olyannyira, hogy másodikban a tanítónő külön is foglalkozott velem, de ettől még 2-es maradt sokáig a külalakom. Nem rosszaságból írtam csúnyán, csak épp gyenge volt a kezem hozzá. Negyedikre már elfogadható volt a külalak, de igazán szépen akkor kezdtem írni, mikor mások csúnyán: hatodikban. Pedig külön írásgyakorlatokat nem végeztem, ha csak nem számítom annak, hogy elkezdtem a kötelező fogalmazáson túl mást is írni, csak úgy a magam szórakoztatására. Hatodikban érdekes módon balra dőlt az írásom, hetedikben jobbra, nyolcadikban álló betűim voltak, mint megmaradt füzeteim is tanúsítják. Sosem volt eléggé “felnőttes” az írásom, ezért örültek a tanárok, hogy jól olvashatók voltak a dolgozataim. Nagyjából olyanok a betűim ma is, mint gimnazista koromban, pedig már 40 éve érettségiztem. Egyszer volt kivétel: 1988-ban. Előző évben meghalt az édesanyám. Egy évig olyan össze-vissza düledező betűket írtam, mintha a betűk berúgtak volna. 89-ben visszatértem a “normális” íráshoz, akkor meg túl gyerekesek lettek a betűk. Ám egy-két év elteltével megint olyanok lettek, mint szoktak lenni. Nem túl egyéniek, olvashatók. Igaz a betűkötéseknél, ha sietek, összevonom pl. az l-t és a j-t és egy betű válik belőlük. Azt hiszem, ezt nevezik ligatúrának. Néha más betűknél is teszek ilyet, hogy csökkentsem a kézmozdulatot. Tanultam gyorsírni, ezért sokszor magánhasználatra szánt szövegben a k betűt gyorsírásos k-nak írom. De van még egy érdekesség: elsőben, mivel átlag 40-es létszámú osztályba jártam, nem sok idő jutott rám, ezért nem tanultam meg, hogy mi a különbség az írott T és az írott F betű között. Egyszer leírtam egy Arisztid viccet osztálytársamnak, hát szétröhögte magát, mert Arisztid partnerét nem Taszilónak írtam… Azóta a saját nevem aláíráskor mindig nyomtatott F-fel kezdem és írottan folytatom. Azért vicces, hogy számos írásom megjelent negyven év alatt, mégsem tudom két betű közt a különbséget. Létezik ilyen?
Köszi, hogy elolvastad.