Olyan vagy, ahogyan beszélsz

A beszéd önkifejezési eszköz. Ám nemcsak az árul el rólad sokat, hogy mit mondasz, hanem az is, ahogyan mondod.

A beszédstílusból, a hanghordozásból és a beszédtempóból megismerhető, hogy mekkora életerővel rendelkezel és milyen lelki sérülésekkel küzdesz.

Milyen jellemvonásokat takarnak az egyes beszédstílusok?

A jellemzőket ne azokra értsd, akik fizikai betegségük, fogyatékosságuk miatt küzdenek beszédproblémákkal, hanem azokra, aki egyébként tudnak tisztán és normálisan kommunikálni, ha akarnak. Ám bizonyos helyzetekben, kapcsolatokban átváltanak, előnyben részesítik valamelyik beszédstílust.

A hangos, harsány

Zavaró lehet, ha egy társaságban valaki a szükségesnél nagyobb hangerővel kommunikál, holott nem is veszekednek, nincs zavaró külső zaj, és senki sem küzd hallásproblémával (még) a társaságban.

A harsány, hangoskodó stílus tolakodónak és tapintatlannak hat, nem képes tiszteletben tartani mások határait, nem képes a helyzetnek megfelelően viselkedni. Mintha kitört volna rajta a feltűnési vágy.

A hangos, harsány beszédstílus sokszor figyelhető meg azoknál az embereknél, akik sokgyerekes vagy többgenerációs családban nőttek fel. Ha itt mindenki egyszerre beszélt, csak a hangerővel lehetett győzni, és kivívni a figyelmet, a saját akarat és igények érvényesítését.

Gyakori azoknál is, akiket oda nem figyelő, a gyermek érzéseire és igényeire süket, érdektelen szülő nevelt.

A fojtott hangon, motyogó

Ha ilyen emberrel társalogsz, szinte érzed, hogyan nőni kezd a füled, ahogy próbálod meghallani, amit mondani akar.

A suttogó, fojtott hangon beszélő embert gyermekkorában gyakran lehurrogták, nem voltak kíváncsi a véleményére, „Téged, senki sem kérdezett!”- mondták neki, ezért felnőttként is fél hangot adni vágyainak, igényeinek.

A monoton altató

A mély vagy halk, egysíkú monoton stílus igencsak unalmas és leginkább altató hatással van a hallgatóra.

A monoton stílus azokra az emberekre jellemző, akik bizonytalanok, nem mernek kitárulkozni, elnyomják érzelmeiket. Nem mernek spontának, önfeledtek lenni, mert félnek az elutasítástól, illetve, hogy kinevetik őket.

Ha egy kicsit több szenvedélyt és lelkesedést engedélyeznének maguknak, életük és kapcsolataik és színesebb és élettel telibb lehetne.

A nazális nyafka

Az orr az öntudat és az önbecsülés jelképe. Ha valaki orrhangon beszél, az olyan, mintha folyton náthás lenne. Az eltömődöttnek ható orr jelzi, hogy valami eltorlaszolja, gátolja a belső önelismerés és önelfogadás útját.

A nazálisan beszélő ezért inkább mások visszajelzésére, megbecsülésére áhítozik. Nagy az elismerés utáni vágya, ami gyakran megfelelési kényszerrel társul és függőségi helyzetben tart. Hiszen, ha mások elismerését ki akarjuk vívni, akkor úgy és azt kell tennünk, amit mások szerintünk elvárnak tőlünk. Lemondunk személyes igényeinkről, vágyainkról, és végül már fel sem ismerjük azt, ami a szívünknek igazán fontos lenne. Ha ezt el karjuk kerülni, meg kell tanulnunk saját magunk értékelni a tetteinket, önmagunkat, és újra kezünkbe venni életünk irányítását.

A pösze selypítő

Előfordul, hogy valaki felnőttként is hajlamos néha úgy beszélni, mint egy kislány, aki „olyan kis aranyosan selypít”. Ez a beszédstílus gyengeséget, gyámoltalanságot, tanácstalanságot sugall, ami gyakran felébreszti a partnerben a gondoskodási vágyat, a segítőkészséget.

A pöszeség és a selypítés tehát mentesíti az embert attól, hogy döntéseket hozzon, felelősséget vállaljon, vagyis felnőjön. Nagyon érdekes, hogy az így beszélő ember csak bizonyos helyekben, illetve kapcsolatokban hozza ezt a beszédstílust – pedig tud ő rendesen is, ha akar – amivel eléri, hogy az adott szituációban ő játszhassa a gyerek szerepet, a másik pedig legyen a szülő.

A dadogó

A dadogás lelki hátterében a bizonytalanságérzet, az önkifejezés hiánya áll. A dadogást gyakran valamilyen szorongás, gátlás váltja ki, aminek gyökere a problémás szülő-gyermek kapcsolatban, családi viszonyokban nyúlik vissza.

A túlzott szigor, a túlzott engedékenység, vagy a túlvédő hozzáállás azt sugallja a gyermek számára, hogy a szülő – elégedetlenségből vagy félelemből – nem fogadja el olyannak, amilyen. Ez kisebbrendűségi érzést, befelé fordulást okoz.

A dadogókat rengeteg kritika, megszégyenítés éri, ami tovább növeli szorongásukat. Aki csak bizonyos helyzetekben, emberekkel kapcsolatban (pl.: csak az anyjával szemben) dadog, annak fontos felismernie, hogy mi a szerepleosztás, és hogy ezen változtathat az önbecsülésének, önbizalmának fejlesztésével.

A hadaró

Aki pergő stílusban, nagyon gyorsan beszél, annak rendkívül magas az aktivitási szintje, sok az energiája, amit a beszédben vezet le. A hadaró ember lélekben és fizikailag is állandóan rohan, nem tud sokáig megmaradni egy helyben, erős a versengési kényszere. Türelmetlen és elégedetlen, állandó riadókészültségben van, fél, hogy lemarad valamiről.

A gyors beszéd azokra jellemző, akit gyermekkorukban állandóan sürgettek, siettettek. („Egyél gyorsabban! Öltözz fel gyorsabban! Siess már, elkésünk miattad!”) A hadaró bár állandóan tesz-vesz, mégis mindig időzavarban szenved. Egészsége megőrzése érdekében meg kell tanulnia lazítani, pihenni, fel kell ismernie, hogy mi az, ami valóban fontos, mi az ami neki fontos, és mi az, ami inkább csak mások érdekét, elvárásait szolgálja.

A locsi-fecsi

Míg a hadaró gyorsan beszél, a locsi-fecsi sokat – nagyon sokat, szinte képtelen abbahagyni a szövegelést, mindig eszébe jut valami, amit feltétlenül el kell még mondania. Szabadulni tőle szinte lehetetlen, és energetikailag teljesen lemerít.

A locsi-fecsi egyfajta energiavámpírként követeli ki magának a figyelmet, amiből feltölti lemerült energiakészletét. A sok és folyamatos beszédnek a másik haszna egyrészt az, hogy aki beszél, az irányít, az uralja a helyzetet, másrészt, pedig amíg ő beszél, addig csak arról van szó, amit ő akar, és a másiknak nincs módja (se ideje, se ereje) kellemetlen témákat bedobni.

A locsi-fecsi könnyen megérheti, hogy egy idő után mindenki kerülni fogja, ha nem hajlandó változtatni a stílusán, és nem hajlandó megtanulni a hallgatás művészetét.

A belebeszélő

Aki folyton közbekotyog, befejezi helyettünk a mondatot, kijavít, pontosít, az nem tiszteli, sőt leértékeli a másikat. Állandó közbeszólásaival a domináns, irányító szerepet akarja megszerezni. Ez, a másik fölé kerekedő hozzáállás valójában kompenzáció, amivel bizonytalanságát és kisebbrendűségi érzését szeretné ellensúlyozni.

Aki folyton közbevág, annak valamelyik szülője túl határozott, domináns vagy kritikus személy volt, ezért a gyermek kevés elfogadásban, feltétel nélküli szeretetben részesült. Felnőttként maximalista, tökéletességre törekvő, türelmetlen, csekély tolerancia szinttel rendelkező személy.

Sokat javíthat kapcsolatain, ha felismeri, hogy az is szerethető, aki esetlen és hibázik, mert éppen esendőségétől olyan emberi.

Kapcsolódó cikkek:

Kezedben a jellemed, árulkodó kézfogások>>

Önbizalom-hiányos nyelvjárás>>

Hogyan figyelsz a másikra?>>