A sírás öngyógyító. Még ha nem is oldja meg a problémát, de időnként megkönnyebbülést hoz. Ám e természetes öngyógyítóval igencsak mostohán bánik az ember.
A sírás a lelki folyamatok fizikai kifejeződése. Sírunk, ha nagy lelki fájdalom, megrázkódtatás, veszteség, bánat ér bennünket, és sírunk a váratlan öröm hatására.
Sírd ki magad, megkönnyebbülsz!
A sírás a szervezet lazító reakciója, természetes fájdalomcsillapítója. A sírással felszabadul bennünk a lelki folyamatok következtében létrejött, felgyülemlett feszültség, oldódik a stressz és az érzelmi teher. A könnyekkel „stresszhormonok” mosódnak ki a testünkből.
A sírás jellegzetes emberi reakció, mégis ha meghatódunk és könny szökik a szemünkbe, hirtelen zavarba jövünk, elfordulunk. Érdekes módon csak az igazi könnyeket szégyelljük, a manipulatív könnyeket annál kevésbé. Az érdekből síró, könnyekkel zsaroló ember sírása látványos, eltúlzott, szeme olykor ki-ki sandít: „elértem-e már a kívánt hatást vagy fokozzam-e még a drámát?”.
A síró ember könnyben úszó szeme, leszegett feje, görnyedt tartása egyértelmű, mindenki által értelmezhető üzenet: „segíts, vigasztalj meg!” Müller Péter azt írja az Örömkönyvben, hogy „A szeretet sír az emberben. Az, hogy boldog tőle, vagy épp fordítva: nem tudja elviselni a hiányát.”
Sírni gyerekes dolog…?
Korán megtanultuk, hogy a sírás a gyengeség jele. Gyerekeknél és nőknél még elfogadott – hiszen mi lennénk a gyengébb nem (?) – de fiúknál és férfiaknak tilos! „Bőgő masina, nem lesz katona”, „egy okos, ügyes gyermek nem sír” – mondták szüleink és gyermektársaink.
„Ne mutasd a könnyeidet! Ne lássák, hogy fáj!” szólt a parancs, és mi megtanultuk feltenni a pléhpofát, felölteni az önvédelmi páncélt, játszani a Sebezhetetlent – száj összeszorít, nagyokat pislogat! Tartjuk magunkat. Van, akinek mosolyogni is sikerül.
Nem tudom, neked melyik a nehezebb: amikor könnyektől el vagy ázva, vagy amikor belül sírsz és mégis mosolyogsz.
El nem sírt könnyek
Az azonban tény, hogy a sokáig elfojtott, visszatartott fájdalom, sértettség és harag, ha könnyekben nem tud, akkor idővel máshogy és máshol tör utat magának – betegség formájában.
Megfigyeltem magamon, ha sírhatnékom volt, de utólag sem engedtem meg magamnak (”Egy ilyen szemét alak miatt nem fogok sírni!”), akkor másnap vagy harmadnap már tele lett és fújtam az orrom, berekedt a torkom.
Ha betegségek lelki eredetét kutatjuk, akkor több olyan betegséget is találhatunk, aminek hátterében a hosszan dédelgetett sérelmek, bánat, harag, és az el nem sírt könnyek állnak. Pl.: csöpögő orr, torok bántalmak (lenyelted a békát), gégehurut, epe bántalmak, gyulladások, ciszták, csomók a testben, kinövések stb.
Ennek ismeretében azt mondom, sírd csak ki magad, megkönnyebbülsz! Természetesen van úgy, hogy nem tehetjük meg, hogy elpityeredünk, mert vagy a helyzet nem alkalmas rá, vagy a partner nem értené meg, illetve félreértené. De utólag, otthon vagy egy megbízható barát vagy családtag társaságában érdemes újra elővenni és átgondolni a problémát, és jól kisírni magadat, ha úgy érzed. (Fontos azonban, hogy ne kezdj el dagonyázni a sérelmeidben, a fájdalmadban.)
Ha azonban úgy érzed, hogy neked nagyon nem megy a sírás (mint műfaj), akkor minél előbb keress magadnak valamilyen feszültséglevezetési módot, amivel kiadhatod magadból a fájdalmat. ebben segíthet a mozgás, a sport vagy olyan kreatív módszere, amelyekkel alkotó módon adhatod ki magadból a fájdalmadat, pL: kifested, vagy kiírod magadból.
Ez teljesen igaz. Köszönöm.
Tisztelt Szilvia!
Mostanában kutyafuttában néztem át a leveleket. Ma visszamenőleg is újraolvastam őket. Nagy örömömre szolgál, h honlapjára találtam és olvashatom írásait. Mindenkihez szólnak és építő jellegüek.
a SÍRÁS. Régebb egy dráma, akár egy komédia könnyeket fakasztott nálam. Jött egy idő, amikor nem tudtam sírni és fájt, nagyon fájt oda “bent”.Az okokat Szilvia szépen felsorolta. Ekkor fordultam az íráshoz. Nem szükséges, h azt írd le ami fáj, ami bánt, amiért haragszol – bármi ami építőjellegű,(gyermekkori emlékek, egy-egy kirándulás élménye…). Ma újra tudok könnyezni(nem igazán zokogva sírni) s utánna mintha újra születnék. Magunknak ártunk, ha azért nem sírunk, mert …
Szeressük magunkat is!
Mégegyszer köszönöm a tartalmas, nevelő írásokat.
Kellemes hétvégét mindnyájunknak.
sok szeretettel Etel
U.i. kissé hossúra sikeredett.
Kedves Anikó!
Én is olvastam és nagyon meghatott az említett cikk a Nők Lapjában. Sajnos sokaknak még mindig az előítéletek az irányadók egy másik ember “megismerésében”, illetve beskatulyázásában, mert az kevesebb fáradságot jelent, mint a külsőségek mögé pillantva valóban megismerni a másik embert.
Érdekes ellentmondás a mássággal kapcsolatban az is, hogy sokan egész gyermekkorunkban azt halljuk: légy különb, okosabb, jobb, egyedibb, mint a többiek, miközben ha azt tapasztaljuk magunk körül, hogy valaki kilóg a sorból, megpróbáljuk visszahúzni…
Kedves Szilvia!
Müller Péter azt írja az Örömkönyvben, hogy „A szeretet sír az emberben. Az, hogy boldog tőle, vagy épp fordítva: nem tudja elviselni a hiányát.”…Valóban: a szeretet a legcsodásabb érzés, ami szinte feszít belülről, varázslatos magasságokba emel, bármely cselekedetünkben inspirál,birtokában eltörpülnek az akadályok, képesek vagyunk a lehető legtöbbet kihozni magunkból, gondolataink és tetteink megnemesednek.
Kedves Anikó, benned is ez a hatalmas rezgés munkál, amit szeretetnek nevezünk.
Az igazi szeretet feltétel nélküli és univerzális, mindenre és mindenkire kiterjedő.Az igazi szeretet legszívesebben keblére ölelné a világot!
Én büszke vagyok arra, hogy sírni tudok örömömben-és fájdalmamban, a meglepetéstől, az áhitattól, a gyönyörélménytől, az igazságtalanságtól, a kirekesztettségtől….,a viszonzatlan szeretettől.Egyáltalán nem szégyenlem a könnyeimet, mert a sírás éppoly megnyivánulása az érzelemgazdagságnak, mint az őszinte kacagás.
Azt gondolom, bátran engedjünk szabad folyást érzelmeinknek (persze bizonyos körülmények közt az ésszerűség határain belül),hacsak nem akarunk szándékosan beleolvadni a “masszába”, mert azzal egyediségünket vállaljuk.
Szevasztok!
Tudok sírni örömömben, bánatomban. Elszorul a torkom egy versen vagy filmen. Régebben többször pityeregtem. Utoljára akkor sírtam – bánatomban – nyilvánosság előtt, amikor édesanyám meghalt. Meghatódottságomban pedig akkor, amikor a bátyám kibontotta a szülinapjára kapott meglepetést, és láttam, hogy megérintette a lelkét. (Ajándékkísérőnek szántam „A testvérek a legjobb barátok” c. könyvecskét.)
Vannak nagyon felemelő pillanatok, amikor kicsordul a könnyem, de igyekszem visszafogni magam, ha a körülöttem lévőknek közömbös a tekintetük. Másokkal együtt sírni jobb. Nevetni meg csak társaságban az igazi. Mostanában arra vágyom, hogy örömömben sírjak! Tudok az apróságoknak is örülni, de szeretnék valami igazán ütős dologért sírni, mert ez valahogy hiányzik.
Kornélia! A hozzászólásaid mindig jók!
Szép napot kívánok mindenkinek!
Köszi, kedves B.A.!!!
Te is az én hullámhosszomon vagy!
Nevetni tényleg társaságban az igazi.
Mosolyodtál már el teljs szívedből, amikor egyedül voltál? Én igen. Csak úgy egyszerűen egymagamban az imádott Kedvesre gondolok,és körbeszalad a szájam a fejem körül, a szemem párás, a fejemben andalító zsongás, a szívem tájékán édes szorítás, a végtagjaim erőtlenek, napfény ragyog borús időben is körülöttem…Huh… ez a legütősebb dolog a világon!
Kedves Kornélia!
Gyönyörűen fogalmazol! Biztosan nem egy korosztályhoz tartozunk. A kedvesemmel – alig merem leírni! – közel negyedszázada működik ez a dolog, nyilván nem ugyanolyan hévvel, mint az első években. De most is elmosolyodtam.
Köszönöm, hogy eszembe juttattad.
Szép napot kívánok!