Miért ne dőlj be ennek az állításnak és miért ne hagyd, hogy eltérítésen a pályaváltástól, a pályamódosítástól, ha önazonos hivatásra vágysz?
Lassan már alig mersz a pályaváltási terveidről, az önmegvalósítási álmaidról beszélni családi, ismerősi körben, mert ha szóba hozod, folyton letromfolnak, lehurrognak, kigúnyolnak vagy kioktatnak?
„Ne álmodozz már!”, „Szállj le a magas lóról!” mondják rosszalló, lesújtó pillantásokkal, majd elkezdik hosszasan taglalni, hogy az önmegvalósítás miért és mennyire önző, rossz és felelőtlen dolog.
Szavaik savként marnak beléd, alaposan leforráznak és elkedvetlenítenek. Ahogy hallgatod őket, mintha egyre kisebbre mennél össze, bűnösnek, ostobának és megalázottnak érzed magad.
Talán csendben tűröd a szónoklatot, vagy egy idő után faképnél hagyod a másikat, esetleg sértődötten és dühösen vitába szállsz vele, amiből oltári veszekedés kerekedik… Mindegy is, hiszen végső soron a fájdalom veled marad.
Mérhetetlenül bánt, mélységesen elkeserít és csalódással tölt el, hogy pont a szeretteid és a barátaid nem értenek meg, hogy éppen azok nem állnak melléd, akiktől a leginkább várnád. Egyúttal elképeszt és megdöbbent, hogy mennyire nem ismernek téged, hogy azt feltételezik: te is egy önző, törtető, karrierista dög leszel, ha a saját utadat járod.
Gyakori és teljesen érthető, ha a környezeted részéről tapasztalt masszív ellenállás és kritikus hozzáállás megijeszt, elkedvetlenít, elbizonytalanít és elbátortalanít a pályaváltásban (egy időre).
Jó esetben csak a tervek felfüggesztésére, halogatására késztet, rosszabb esetben viszont teljes feladásra kárhoztat – vagyis maradsz, ahol vagy, és szenvedsz tovább az unalmas és utált munkádban.
Sajnos az önmegvalósításnak még ma sem túl jó a PR-ja, a közmegítélése. A köznyelv még mostanság is társít hozzá némi negatív jelentéstartalmat, hátrányos megkülönböztetést; és hajlamos párhuzamot vonni és összemosni az önmegvalósítást az önzőséggel, a karrierizmussal.
Így az önmegvalósítás kapcsán némely ember fejében egy olyan képzettársítás él, miszerint az önmegvalósító nő nem túl nőies, inkább egy törtető, egoista és karrierista dög, aki csak önmagára és a munkájára gondol. Aki csak a saját érdekeit és céljait tartja szem előtt, akit csupán a munkahelyi előremenetele, a hatalom és a siker érdekel, és ennek égisze alatt kész mindent és mindenkit feláldozni, kész mindenen és mindenkin átgázolni.
Ez nyilvánvalóan egy társadalmi sztereotípia, egy beszűkült és hibás gondolkodási séma, tele címkézéssel, szégyen- és bűntudatkeltő erkölcsi feddéssel… Márpedig a szégyen és a megbélyegzés (mindig is) hatásos motiváló erő (volt és lesz) ahhoz, hogy „jobb belátásra térítsen”, a viselkedés megváltoztatására, illetve a szabályokhoz való alkalmazkodásra és engedelmességre szorítson.
A sztereotípiákkal kapcsolatban azonban tudnunk kell, hogy azok soha nem valós tények, hanem szubjektív vélekedések.
A sztereotípia egy előzetes feltételezés, egy tudattalanul megalkotott elképzelés, amely érzelmi síkon keletkezik és inkább benyomásokra épül, mintsem konkrét tapasztalatokra vagy előzetes megismerésre. Éppen ezért gyakran téves és megalapozatlan, tehát nem, vagy nem teljesen felel meg a valóságnak, és mivel elfogult, igazságtalan következtetésekhez, illetve (túl)általánosításhoz vezethet.
Az, hogy az önmegvalósítás = önző, rossz dolog, az egy hatalmas félreértés!
Akik önzésnek gondolják az önmegvalósítást, azok nincsenek tisztában az önmegvalósítás valódi fogalmával, pszichológiai és spirituális jelentésével és hátterével.
Mit is jelent valójában az önmegvalósítás?
Pszichológiai megközelítésben
Az önmegvalósítás –a humanisztikus pszichológia szerint- a szükségletek hierarchiájának legmagasabb foka (ld. Maslow piramis); minden ember alapvető motivációja. Egy olyan belső törekvés, ami az autonóm létet, az adottságaink, képességeink teljes kiaknázását célozza meg.
Az önmegvalósítás vágya:
- a teljesség és a tökéletesség irányába terel, hogy „mind jobban azzá legyünk, amik vagyunk és mindenné váljunk, aminek az elérésére képesek vagyunk” (Maslow).
- Arra sarkall, hogy aknázzuk ki a bennünk rejlő potenciált és lehetőségeinket, hozzuk ki magunkból a legjobbat, valósítsuk meg mindazt, amit adottságaink, képességeink és tehetségünk lehetővé tesznek.
- Arra ösztönöz, hogy folyamatosan fejlődjünk, fejlesszük önmagunkat, hogy önmagunk legjobb, legegészségesebb verziójává váljunk.
Amikor az ember megérkezik az önmegvalósult állapotba, akkor álarc nélküli; természetes, önazonos és felszabadult; lélekben erős, kiegyensúlyozott és független. Sokkal többet képes adni másoknak (pl.: odafigyelést, megértést, szeretetet, elfogadást stb.), mint korábban, és közben nem érzi úgy, hogy önmagának kevesebb jutna… Vajon ez az önzőség?!
Az önmegvalósítás arra késztet, hogy lássunk és nőjük túl önmagunkon, az egonk kicsinyes és földi létbe ragadt érdekein és működésein, és vegyük észre, hogy mindannyian egy nagy egész tagja vagyunk. Olyanok vagyunk, mint a kirakósban az apró puzzle darabkák – mindegyiknek megvan a maga helye, szerepe, feladata és rendeltetése, amivel hozzájárul a teljes képhez.
Az önmegvalósító ember is ösztönösen törekszik arra, hogy megtalálja a helyét a világban, hogy hasznos tagja legyen a társadalomnak, munkájával és létével valamiképpen hozzájáruljon a nagy egészhez, a közösségi érdekhez; alkosson, adjon, nyomot hagyjon, szolgáljon, segítsen másoknak – akár közvetlen, akár közvetett formában, látványos vagy szerényebb módon… Mi ez, ha nem önzetlenség?
De vizsgáljuk tovább az önmegvalósítást! Mit jelent az önmegvalósítás spirituális értelemben?
Spirituális megközelítésben
Spirituális értelemben az önmegvalósítás egy út, melynek célja a misszió beteljesítése.
E megközelítés szerint mindenki okkal érkezett ebbe a földi létbe, mindenkinek megvan a személyes vállalása, küldetése, életfeladata, hivatása. Ezt pedig honnan máshonnan kaptuk volna, mint a Legmagasabb Szintű Bölcsességtől? (Hitedtől és világnézetedtől függően hívhatod másképp: Istennek, Univerzumnak, Forrásnak, Teremtő intelligenciának stb.)
Aki az önismeret és a valódi önmegvalósítás útját járja, az előbb-utóbb felismeri, hogy:
- mi az ő hivatása:
- mi az, ami őt vonzza, lelkesíti, érdekli, feltölti örömmel, energiával, megmozgatja, hajtja, és ez miért fontos a számára,
- mi az, amiben ügyes, jó és tehetséges;
- mi az, amit másoknak nyújtani tud, amivel hozzájárulhat ahhoz, hogy a világ egy szebb, jobb és emberhez méltóbb hellyé váljon.
Látod már, hogy az önmegvalósító, hivatását kereső/követő embert nem csak a saját kis önös céljai és vágyait kergeti, nem pusztán a karrierépítés, a siker-, a pénz-, a hatalom- és az elismerés szerzés hajtja, hanem egy önmagán túlmutató, nemesebb és magasabb rendű cél: az, hogy értelmes, értékes és hasznos munkát végezzen, értéket teremtsen.
Az már csak hab a tortán, hogy miközben a hivatását végzi, a siker, a pénz és az elismerés is megjelenik az életében, méghozzá könnyed, természetes módon, nem pedig kicsikarva, kierőszakolva, könyökölve vagy mást letaposva jut hozzá.
Ha tehát a saját utadat járod és a küldetésed/hivatásod szerint adsz, alkotsz, teremtesz, gyógyítasz, tanítasz vagy szolgálsz (a szó nemes értelmében) stb., és mindezt életjobbító módon teszed, akkor hogyan is lehetne az önmegvalósításod önző, rossz dolog?
Sőt, ha úgy vesszük, akkor az, hogy megvalósítod önmagad a legjobb dolog, a legnagyobb áldás és kegyelem, ami történhet veled és a környezetteddel.


