Önvalód legmulandóbb részei

Mindenkiben él egy elképzelés önmagáról (én-kép), arról, hogy milyen a külseje, hogyan teljesít, és hogy mennyire fontos, jelentős személy.
Ezek az ismeretek azon alapulnak, hogy szerintünk mások milyennek tartanak minket. Ha a szüleink, barátaink vagy a tanáraink szépnek, csinosnak, okosnak, ügyesnek vagy tehetségesnek tartottak minket, megdicsértek és csodáltak ezért, akkor mi is annak tartottuk magunkat. A pozitív visszajelzés, a dicséret és az elismerés növeli önértékelésünket, az önbecsülésünket, és arra sarkall, hogy énképünk azon részét erősítsük.

Úgy tűnik, hogy jelenlegi világunkban a legnagyobb értéket a külső megjelenés, a szépség, a teljesítmény és a társadalmi rang, a pozíció képviseli – legalábbis a reklámok többsége ezt közvetíti.

Vajon miért nem életbiztosítás egyedül ezekre építened az önbizalmadat, az önértékelésedet?

Önmagában a külső megjelenéssel, a teljesítménnyel és a társadalmi ranggal semmi baj sincs – ezek énképünk egy-egy élethelyzetben megjelenő jellemzői, és egyik sem elhanyagolható.
Teljesen természetes és társadalmi szempontból el is várható dolog, hogy adsz a külső megjelenésre, az öltözködésedre, hogy ápolt vagy; hogy a vállalt feladataidat képességeidnek és tudásodnak megfelelően becsülettel és felelősségteljesen ellátod, teljesíted; és hogy szeretnél valamilyen jelentőseget tulajdonítani magadnak a többi ember között.

Jó, ha van, de ne függj tőle

Gond akkor van, ha szélsőségesen beleragadsz egyik vagy másik hajszolásába, és önértékelésedet attól teszed függővé. Egyedül a külső megjelenésre (szép vagyok), a teljesítményre (én vagyok a legjobb, legügyesebb, leggyorsabb, a leg-leg-leg) vagy a társadalmi rangra, pozícióra alapozott önértékelés rendkívül sérülékennyé, kiszolgáltatottá tehet.

Sérülékenyé és kiszolgáltatottá tehet, mert

• Mindhárom mulandó. Egyik sem konzerválható, egyiket sem viheted magaddal a halálod után. A külső megjelenést és a teljesítőképességet befolyásolja az életkor, a természetes öregedés, megváltoztathatja egy baleset maradandó sérülései, a társadalmi rang és pozíció is elveszíthető.
• Minél jobban félünk az elvesztésétől, minél inkább ellenállunk a változásnak, annál inkább kapaszkodunk bizonyos szokásokba, taktikákba, amelyektől ezek megőrzését reméljük. A szépség foglya órákat tölthet a tükör előtt, hogy úgy nézzen ki, mint aki a Vouge címlapjáról lépett volna le, mielőtt lemenne egy kenyérért a sarki fűszereshez. A teljesítmény harcos különböző bogyókat szed, hogy bírja a tempót. Életfilozófiája a „majd, ha…” lesz: vagy is pihenek, lazítok, de előbb még megcsinálom ezt, elvégzem azt, míg végül elfelejt vagy már nem lesz ideje élni. A társadalmi rangot gyanakodva tekint minden fiatal és tehetsé-ges titánra, aki kibillentheti féltve őrzött pozíciójából.
• Függesz egy elvárás rendszertől – vagyis hoznod kell a formádat, ha akarod, ha nem, különben máris elégedetlenséget, kétségbeesést érzel, illetve mert kiesel a pixisből.
• Mindhárom függ a kor szellemétől, a divattól. Vagyis fenntartásukhoz kell egy olyan közösség, akik szemében ugyancsak érték az általunk képviselt tulajdonság, és akik rendszeresen ellátnak pozitív visszajelzéssel. Mihelyt más közegbe kerülsz, ahol az adott tulajdonság egyáltalán nem fontos, vagy mást tekintenek értéknek, és ahol nem kapod meg a szokásos visszajelzéseket, elismeréseket, máris csorbul az önértékelésed, az önbizalmad.

Csak a külső visszajelzésekre épített önértékelés és önbizalom tehát igencsak labilis, nem életbiztosítás. Úgy gondolom, hogy kell lennie, és találnunk magunkban valamit, ami időtlen, helyzettől, kortól, divattól független, amire stabilan építhetjük az önértékelésünket, önbizalmunkat. Valami belső dolog, amire bárhol és bármikor támaszkodhatunk.

Te találtál-e magadban ilyent, és ha igen mi az?