Önbizalomhiányban szenvedő maximalisták
augusztus 24th, 2010 | 
Author: 
A maximalista, tökéletességre törekvő ember ugyanis folyamatos ösztökélést érez arra, hogy minél jobban, sőt a leges-legjobban végezze a dolgát, így a munkában magas szinten teljesít és tisztességbeli, erkölcsi téren is jól áll. Emiatt sok olyan társadalom – ahol az önfegyelem elsősszámú erénynek számít (pl: Japán) – a leghasznosabb tagjai között tartja számon az ilyen típusú embert.
Boldogtalan maximalisták
Ezért a címért azonban nagy árat fizet a tökéletességre törekvő ember. A maximalisták rengeteget elérnek, de nem tudnak hátradőlni, és azt mondani: „most jó”. Örömöt, büszkeséget, elégedettséget csak ritkán éreznek, azt is gyakran beárnyékolja a következő megmérettetés vizsgakényszere.
A maximalista ember szüntelenül vizsgáztatja magát. Saját önértékelését a teljesítményétől teszi függővé, így tehát az előtte álló feladatok elvégzése során nemcsak ismeretei, képességei és tudása mérettetik meg, hanem önmaga értékessége is.
Hihetetlenül magas mércét állít fel magának munkáját, viselkedését vagy akár külsejét illetően.
Természetesen csak a hibátlan teljesítmény tekinthető elfogadhatónak, sőt sokszor a 100% csak azt jelenti számára, hogy átment. Ha csak egy hajszálnyi híja is van a tökélynek, ha csak egyetlen százalékot is hibázik, az a teljes bukással egyenlő.
Önbizalomhiány, szégyenérzet, bűntudat tölti el, „Hogy lehettél ilyen buta / ügyetlen…?”, „Ennek nem lett volna szabad megtörténnie!” – vádolja önmagát.
A maximalista folyamatos elégedetlensége sokszor nem merül ki önmagával kapcsolatban. Mindenben és mindenkiben felfedezi a hibát, türelmetlen és kritikus, hajlamos helyreigazítani és kéretlen tanácsokkal ellátni a másikat.
Önbizalomhiánya gyakran abban is megmutatkozik, hogy legszívesebben mindent maga végezne, semmilyen feladatot ki nem adna a kezéből, mert csak abban bízik, amit saját maga csinál.
A maximalista szeretetre vágyik
A maximalista emberben hatalmas a megfelelési és bizonyítási vágy. Abban bízik, ha el tud érni valamilyen magas szintet, akkor végre szeretetet, megbecsülést, elismerést kap. vagyis olyan dolgokat, amit talán gyermekkorában nem élhetett meg.
A maximalizmus több generáción keresztül „örökölhető”. Sok maximalista ember családjában a „Nagyon jó, de…!” kezdetű mondat volt a mottó, és a szülők is hasonló magas teljesítményt követeltek maguktól. A maximalista ember csak ritkán vagy egyáltalán nem élhette meg a „jó vagy úgy, ahogy vagy”felemelő érzését. Az elismerést, a dicsértet csak hírből ismerte, míg a kritikát és az erkölcsi lesújtást annál közelebbről, ami minden apró hibáért kijárt.
A gyermek az így elvesztett önbecsülését, önbizalmát úgy próbálta visszaszerezni, hogy igyekezett feddhetetlenné, tökéletessé válni. Az ösztönös, spontán megérzéseket, reakciókat a szülői elvárásoknak megfelelően helyes viselkedés szabályaival váltotta fel. Az önuralmat magas szinten művelő, ám esetenként merev, érzelmileg beszűkült személyiséggé vált, aki minden megnyilvánulását, érzelmi és ösztöntörekvését szigorú kordában tartja.
Út az egyensúly felé
A maximalizmus, ha nem állít olyan magas, realitástól elrugaszkodott mércét, amit lehetetlen elérni, a személyes fejlődés motorja lehet.
A tökéletesség hajszolása, az állandó önfegyelem, és a lelki „vigyázzállás” azonban nem tesz sem boldoggá, sem egészségessé.
A hibázástól való félelem, az elért eredmények feletti örülni nem tudás, az elfojtott vágyak és ösztönök előbb-utóbb depresszióhoz, testi betegségekhez vezetnek, illetve a családi, szerelmi és baráti kapcsolatok megromlását okozzák.
Hogyan lehet levetkőzni a túlzott maximalizmust?
- A maximalista embernek érdemes leszoktatnia magát arról, hogy folyamatosan kiértékelje önmagát. Közelebb kerül önmagához és az emberekhez, ha megtanulja elfogadni önmagát és megérti, hogy úgy is elég jó és értéke, ahogy itt és most van.
- Valóságos és elérhető célokat kell kitűznie, olyanokat, ami tényleg neki fontos, és nem valamilyen külső elvárásnak tesz eleget.
- És főleg újra kell tanulnia a lazítást, a játékosságot, az élet élvezetét a tökéletesség igénye nélkül.
Posted in 
Tags: 
A számból vetted ki a szót.
“Lelki vigyázállás” – ez a kifejezés nagyon tetszik.
Egyébként nemrég oldottam ÉFT-vel valakit, akinek a túlsúlyprobléma hátterében ilyen maximalizmus áll fent.
De haladunk a lazítás felé.
Sziasztok
En maximalista vagyok es valoban sokszor nem alszom el,mert ez a gondom,hogy jol csinaltam e a munkamat,megvannak velem elegedve,gyakran van buntudatom semmisegek miatt es nem tudok relaxalni,elengedni magam.
remelem segitsegemre lesznek a fennt elhangzott jotanacsok,ideje valtoztatnom a gondolkodasomon,de nem lesz konnyu , tudom .
koszonok minden leveledet kedves Szilvia,nagyon erdekes amit irsz,halas vagyok erte.
Olyan dolgokat taglasz ami sokunkat erint es tanulhatunk belole.
Koszonet min levelert,Katalin
Kedves Szilvia!
Köszönöm a leveleidet, mert az embert mindig sikerül elgondolkodtatnod. Rávilágítasz arra, hogy mik azok a “gyengeségeink”, amin érdemes változtatnunk.
és csak nevetgélnék az ilyen megjegyzéseken, hiszen tudom, ha az ember kezdeni akar valamit az életével, mindig akadnak olyanok -akiknek nem sikerült vagy meg se próbálták- ezért belekötnek a másikba. Szalkai Titi megjegyzéséhez fűzném hozzá, hogy én is küzdök egy kis súlyfelesleggel + a pajzsmirigyem is egy kissé alul működik.
Én is hasonló problémával küzdök. Bár nem mindig a maximumra törekszem, de ha lehet minél közelebb legyek hozzá… Állandóan fáradtsággal küzdök, és igen… nehezen tudok örülni az apróbb dolgoknak. Félek attól, hogy esetleg hibát követek el… Jelenleg főiskolára járok, dolgozom és két gyereket nevelek, természetesen a háztartás is az én “gondom”. Úgy érzem, hogy túl sok az elvárás a mai nővel szemben. Sajnos nem is tudok neki megfelelni… mindent nem tudok tökéletesen megcsinálni… és ettől rosszul érzem magam. Főleg ha a kedves rokonok (van egy- kettő) folyton azt híresztelik, már több helyről is visszahallottam, hogy én semmivel nem foglalkozom, csak a tanulással. Ez persze nem igaz. Mégis a rosszindulatú megjegyzéseiktől a “falra mászok”. Na itt jön képbe az önbizalomhiányom. Milyen jó lenne, ha egy kicsit többre értékelném magam
Én is teljesen maximalista ember vagyok,minden szeretnék elérni,hát igen,egy kicsit lazítanom kéne.
Hajrá Csajok, éljen a lazítás, SIKERÜLNI FOG.
(hazafelémenet nézz meg egy felhőt és csak a felhőt szemléld, egészen új érzés:)
Jó, jó, de végül is hogy lehet azt elérni, hogy az ember ne vegyen kétségbeesetten minden kritikát magára, ill. tudjon elégedett lenni önmagával? Hogy lehet leszokni a görcsölésről, ha már remeg az ember keze is?
Ki tudja visszafordítani a folyamatot?
Tud valaki jó gyakorlási lehetőséget, szakembert?
Sziasztik!Nagyon örültem ennek az oldalnak. Neveltetésem szószertint az itt leirtak alapján történt…az anyukám soha nem volt megelégedve a teljesitményemmel, sema viselkedésemmel, valóban, apró hibákból is nagy grimbuszt csinált. Sajnos, akkor én ezeket a hibákat valóban nagyként éltem meg, és ha ő elmarasztalt, akkor elhittem, mert mégiscsak az édesanyám mondta. Csak nayon későn, 40 éves korom előtt kezdtem rájönni, hogy azért nem minden olyan sötét, ahogy ő látja…csak ezután sikerült a jelenlétében is kicsit feloldódnom.
Kedves anyukák: ne fukarkodjatok a gyermekeitek dicsérteével, ha at akarjátok, hogy teljes értékű életük legyen!
Szevasztok!
Szégyellem, hogy nem vagyok maximalista. Talán túl kényelmes vagyok. Régebben maximalista voltam bizonyos dolgokban. Nem szerettem hibás munkát kiadni a kezemből. Ma azt mondom, hogy emberek vagyunk, nem gépek. Attól emberi valami, ha nem sikerül 100 százalékosra. Nem biztos, hogy igazam van.
Szép napot kívánok!
Teljesen rólam írtál! Ahogyan olvastam a sorokat, az jutott eszembe, mintha egy tükör előtt állnék. Tisztában vagyok vele, hogy ez nagyon rossz, de jó volt erről olvasnom, kitudja miért.
Mindenesetre örülök, hogy erről a személyiségről is írtál.
Szevasztok!
Kicsit csalódott vagyok, mert valaki még nem szólt hozzá ehhez a témához.
Velem is megtörtént, hogy nem voltam gépközelben, várok még, csak aztán szólítom meg.
Szép napot kívánok!
Köszönöm hogy ezt feltöltötted!
Én is maximalista vagyok (“A maximalista szeretetre vágyik” címszó alatt) lehet hogy furán hangzik de én szeretek maximalista lenni és ezt anyukámnak köszönhetem és ha most nem így lenne, a tanulmányaim eredményeim sem lennének olyanok így nem is lehetnék az ami a szívem vágy (ami egyébként: pszichológus ^^) és maximalista lévén sosem unatkozom hisz mindig van mit csinálni tökéletesíteni rossz lenne ha én is olyan semmit tevő lennék mint egyes emberek akik semmit sem tudnak kezdeni a saját életükkel.
Még egyszer köszönöm, sokat tanultam öntől/tőled!
Kornélia!
Érdekel a véleményed, kérlek, szóljál hozzá ehhez a témához!
Köszönöm.
Szép napot kívánok!
Szia Szilvi!
Szeretném megerösíteni amit a generációk közötti öröklödéssel kapcsolatban írtál. Engem a szüleim maximalistának neveltek (szenvedek is miatta) s most hogy apa vagyok ösztönös késztetést érzek arra hogy szüleim mintáját kövessem. Küzdök ellene minden nap, de nehéz levetközni olyan tulajdonságokat amiket születésemtöl fogva belém neveltek. Ha tudsz valami hatékony terápiát arra hogyan lehet “újra tanulnia a lazítást, a játékosságot, az élet élvezetét a tökéletesség igénye nélkül” légyszi írd meg.
Köszönöm hogy megosztod a bölcsességedet a néppel!
Ránk fér a tanulás!
Üdv!
Tamás
Kedves B.A.!
Elnézésedet kérem, amiért csalódást okoztam Neked! Hidd el,nem szándékosan tartózkodtam a véleménnyilvánítástól. Az történt, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagytam ezt a bejegyzést, amit utólag rettenetesen sajnálok, mert minden kétséget kizárva Veled és Szilviával értek egyet!!!
Én is azt gondolom, nagy butaság maximalistának lenni, egyrészt, mert mi, emberek hibáinkkal együtt vagyunk szerethetők és egyediek (a tökéletesség isteni kiváltság), másrészt, soha senki nem fog bennünket sem jobban szeretni, sem jobban tisztelni,ha Istent játszva tévedhetetlennek nyilvánítjuk magunkat, és végül, de nem utolsó sorban, saját életünket (amit, ugye most kell megélnünk)önszántunkból korlátozó börtönéletté degradáljuk elzárva magunkat az apró örömöktől és a nagy eksztázisoktól.
Természetesen senkit sem buzdítanék felelőtlenségre, felszínességre, szándékos hanyagságra, de attól még minőséges a munka, ha egy pici hiba becsúszik, akkor is nyilvánvaló a jó szándék, ha nem pontosan az elvárásoknak megfelelően alakul a dolog.