Lelkünknek kell az elismerés

Az emberként fizikai, lelki, szellemi és társas lények vagyunk egyszerre, és az életben maradásához valamilyen táplálékra van szükségünk. Ha testünk éhes vagy szomjas, akkor ételt és italt veszünk magunkhoz.

De vajon mire éhes és mivel táplálkozik a lelkünk?

Az elengedhetetlen fiziológiai szükségleteink (oxigén, étel, ital, megfelelő hőmérséklet) és biztonságigényünk (fizikai védettség) kielégítésén, biztosításán túl az egészséges fejlődéshez érzelmi és mentális ingerekre is szükségünk van.

René Spitz gyermekotthonban nevelkedő csecsemőket figyelt meg. Bár a piciket jól etették, tisztába tették és melegen tartották, de kevesebb simogatásban, dajkálásban volt részük, mit azoknak a kisbabáknak, akiket az anyjuk vagy egy állandó dajka nevelt. A gyermekek nagyobb részénél fizikai és érzelmi nehézséget, zavarokat tapasztalt, aminek okát az ingerszegény környezetre, a fizikai intimitás hiányára és az érzelmi nélkülözésre vezette vissza.

Ingeréhségből elismeréséhség

Lelki „életben maradásunk” előfeltétele tehát a másokhoz fűződő kapcsolat, a társas érintkezés. A kapcsolatokat „érintések” – vagy ahogy Eric Berne nevezte: sztrókok – formájában éljük át. Felnőttként még mindig vágyunk a fizikai kontaktusra, de megtanultuk, hogyan érjük be más rejtettebb, illetve szimbolikus érintési formákkal. Vagyis az gyermeki ingeréhség elismeréséhséggé alakul át.

Nagyon sokféle sztrók létezik. Elismerést jelent például az, ha szólnak hozzád, ha rád mosolyognak, ha a segítséged kérik, ha feladatot adnak, ha gratulálnak neked; de az is, ha haragszanak rád, ha rád kiabálnak vagy megütnek.
Lehet, hogy most felvetődik benned a kérdés: „Hogy lehet az elismerés, hogyha megvernek vagy kiabálnak velem? Hogy lehet egy negatív sztrók jó?”

Bármilyen odafigyelés jobb is a semminél

Mindegy, hogy milyen az elismerés, kellemes vagy kellemetlen, az sokkal fontosabb, hogy kapunk-e elegendő mennyiséget.

Kisgyerekként mindenféle magatartást bevettettünk, hogy kiderítsük, melyikkel kaphatjuk meg a számunkra szükséges elismerést. Ha úgy tűnt nem kapunk elegendő pozitív sztrókot, akkor negatív sztrókot kerestünk. Mert amíg sztrókot kapunk azt tapasztaljuk, hogy a másik tudomást vett rólunk, jelét adta, hogy észrevett minket, vagyis valamilyen módon konstatálja létezésünket, tetteinket, tehát VAGYUNK, LÉTEZÜNK.

Ki milyen elismerésre éhes?

A kívánt sztrók minőségének – pozitív vagy negatív – kialakulásában nagy szerepe volt annak, hogy szüleink melyik viselkedésünkre és milyen módon reagáltak. Amelyik viselkedésünkért elegendő és rendszeres figyelmet, visszajelzést, megerősítést (pozitív vagy negatív mindegy) kaptunk, az rögzült.

Egyéni különbségek vannak abban, hogy kinek mennyire intenzíven és milyen folyamatosan van szüksége elismerésre.

Van, aki napi szinten igényli az elismerést. Mint például egy színész, akinek minden este játszik, és az előadás végén megkapja a közönségtől a tapsot.

Van olyan is, akinek ritkábban van szüksége rá, mint például annak a tudósnak, aki fél életét kutatással tölti, amíg meg nem kapja a legmagasabb szakmai elismerést vagy a Nobel-díjat.

A te lelked mire éhes?