Önértékelési problémái majdnem mindenkinek vannak. De vajon mitől függ, hogy kiegyensúlyozottan vagy nyomorultul érzed magad a bőrödben vagy akár túlzott önhittségben szenvedsz?

Mindenkiben él valamilyen elképzelés önmagáról. Arról, hogy

  • milyen a fizikai megjelenése (pl.: „csinos vagyok”, „kövér vagyok” …)
  • milyen az értelmi képessége („okos vagyok”, „én ehhez hülye vagyok”…)
  • hogyan viselkedik a társaival („kedves vagyok, szívesen barátkozom”, vagy „visszahúzódó vagyok, társaságban könnyen zavarba jövök”)
  • milyennek találja érzelmei kifejezését
  • milyennek tartja önmagát, mint nőt, anyát, feleséget, barátot, dolgozó embert stb.

Ez együttesen adja az Én-képünket. „Én ilyen vagyok, és kész!”- szoktuk mondani, de vajon honnan szereztük ezeket az ismereteket?

Megtanultuk. Már egészen pici gyermekkorunktól kezdve folyamatosan kaptuk környezetünktől a külső értékelést: Ilyen vagy, meg amolyan! – hallottuk a visszajelzéseket először családunktól, később tanárainktól, osztálytársainktól, barátainktól, szerelmünktől, munkatársainktól. Kisgyerekként készpénznek vesszük a hozzánk közelálló személyek véleményét, mert nem merjük  – és nem is tudjuk – megkérdőjelezni azt, nehogy elveszítsük szeretetüket.

Elhittük, ha azt mondták „milyen szép, aranyos kislány”, „ügyes vagy és okos”, és azt is, ha azt mondták „semmirekellő, lusta vagy” „olyan kis ügyetlen/bátortalan/ butuska vagy”. Ha elégszer mondták – mint egy önbeteljesítő jóslat – előbb-utóbb úgy is éreztük, sőt azt is tapasztaltuk, hogy olyan vagyok, ahogy mondták, és ezzel azonosítottuk magunkat. (Sokan felnőttként itt meg is állunk, ahelyett, hogy magunkba néznénk, és meggyőződnének ezek valódiságáról, helyességéről.)

Én-képünk mellett él bennünk egy Én-ideál is, arról, hogy milyenek akarunk lenni, milyen tulajdonságokkal szeretnénk rendelkezni, illetve hogy milyennek „kellene” lennünk. Ez utóbbi, „kellene én-kép” ugyancsak tanult minta, ami az adott kultúra, a divat, és főleg a szülők elvárásait, értékeit tükrözi.

Az Én-kép és az Én-ideál kapcsolata

Ha az Én-ideálunkkal ellentétesen viselkedünk, akkor belső konfliktust, szégyent élünk át, bűntudat, elégedetlenség gyötör bennünket, ezért ezt elkerülendő megpróbálunk minél jobban megfelelni, vagy közel kerülni az Én-ideálunkhoz.

Hogy ez vajon mennyire sikerül?
Azt abból láthatjuk, hogy az aláírásunk és a szövegírásunk mennyire egyezik, hasonlít.

Ha az aláírás ugyanolyan, mint a szövegírás, akkor az én-ideál közel van az Én-képhez, vagy egybeesik azzal. Ilyenkor kiegyensúlyozottak vagyunk, elfogadjuk önmagunkat, és sikeresebben és eredményesebben mozgunk a külvilágban.

Ha az aláírás és a szövegírás között nagy a különbség, akkor folyamatos frusztráció van jelen bennünk. Sok esetben ügye technikákkal, jól kiépített védekezési mechanizmussal mégis sikerül a látszatot fenntartani, ami nagy energia befektetéssel jár, és a belső feszültséget sem szünteti meg. Emiatt hajlamosak lehetünk a szorongásra, a panaszkodásra, ami pesszimizmusba végül akár depresszióba is torkollhat.

Frusztráció az önértékelésben
Cimke:     

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .