Ez már a te dolgod

Ismered azt a székely viccet, hogy a székely ember hazamegy, és otthon a felesége kisírt szemmel panaszolja:
– Azt beszélik, hogy a szomszéd Mari gyereket vár…
– Az ő dolga – válaszolja a székely.
– De azt is beszélik, hogy tőled van a gyerek… – folytatja az asszony.
– Az meg az én dolgom – feleli az ember.
– Hát én most mit csináljak? – kérdi az asszony.
– Az már a te dolgod…

A vicc szerint nagyon egyszerű eldönteni, hogy kinek mivel kellene foglalkoznia, ám az életben ez nem mindig ilyen egyértelmű a számunkra. Sokszor hajlamosak vagyunk más problémájával foglalkozni, ahelyett, hogy a magunkét oldanánk meg.

Hogy miért?

Egyrészt azért, mert „más dolgában mindig okosabb az ember”. Mivel nincs bennünk az az érzelmi érintettség, kuszaság, ami a másikban, így tisztábban látjuk a helyzetét. Gyakran úgy hisszük, hogy mi pontosan tudjuk, mit kéne tennie a másiknak, hogyan oldhatná meg a helyzetet. Előszeretettel és sokszor meggondolatlanul osztogatunk tanácsokat, hiszen nem nekünk kell a következményeket viselnünk. Ráadásul, amíg a „mindentudó tanácsadó” szerepében tündöklünk, addig – tudattalanul –  pszichikai fölényben érezzük magunkat a másikkal szemben, sőt, még a társadalmi elismerést is bezsebelhetjük: „Milyen okos és segítőkész!”.

Másrészt, azért foglalkozunk előszeretettel a másik problémájával, mert addig sem kell a saját gondjainkkal kínlódnunk – hiszen az fáj. Ezért több elhárító mechanizmust is kifejlesztettünk, csakhogy elkerüljük a szembesülést. Ilyen pl.:

• Gondolatterelés – ez történik akkor, amikor vége-hossza-nincs TV-sorozatokon jojóztatjuk a szemünket, és amiatt izgulunk, hogy vajon Rosalinda Marquez és Alejandro de Santiago vajon kibékülnek –e?!
• Tagadás – „Nincs nekem semmi bajom!”, „Nem érdekel!” felkiáltással fojtjuk el érzelmeinket, sérelmeinket és igyekszünk keménynek mutatkozni.
• Más hibáztatása – Rossz kedvünkért, kellemetlen érzéseinkért másokat teszünk felelőssé, bűnbakot keresünk. A főnökünket, a párunkat, a gyerekünket, kutyánkat, a macskánkat… bárkit, aki (szerintünk!) csinált valamit, amit nem kellett volna, vagy nem csinált valamit, amit kellett volna.

Miért nem akarunk, miért félünk ennyire attól, hogy befelé figyeljünk és szembenézzünk érzéseinkkel, azzal, ami fáj?

Mert, ha szembesülsz valamivel, ha tudatosítod magadban, akkor többé már nem tehetsz úgy, mintha a probléma nem létezne. Nem hazudhatod magadnak tovább azt, hogy nincs, hogy nem fáj, hogy XY miatt van. A tudatosulás után valamit kezdened kell vele, foglalkoznod kell vele.

Eckhart Tolle azt mondja:

„Ha az ittet és a mostot elviselhetetlennek találod, és az boldogtalanná tesz, akkor három lehetőség közül választhatsz. lépj ki a helyzetből, változtasd azt meg, vagy fogadd el teljesen!”

Ám bármelyiket is teszed, a személyes felelősséget és a következményeket már nem kerülheted el.
És ez az, ami sokszor oly riasztó számunkra. Megijedünk saját hatalmunktól, attól, hogy szembenézzünk önmagunkkal, hogy felismerjük határainkat és korlátainkat, hogy kiálljunk önmagunkért, és felvállaljuk a döntés vagy nem döntés terhét és annak következményét.

Könnyebb azt hinni, hogy mi a Sors és a körülmények ártatlan áldozatai vagyunk… Valóban könnyebb?!