Vannak pillanatok az életünkben, amikor igazán tisztán, mélyen és intenzíven éljük meg az önmegvalósítás állapotát. Vajon miről ismerheted fel ezeket a pillanatokat?

Csúcsélmény – ezzel a kifejezéssel először Amraham Maslow pszichológus utalt az önmegvalósítás legintenzívebb pillanataira, később Csíkszentmihályi Mihály flow-élményként írta le könyvében.

Ilyenkor úgy érezzük, mintha lényünk össze lenne kapcsolva a környezetünk elemeivel. A színeket és a hangokat sokkal élénkebbnek találjuk, mindent tisztábban és élesebben érzékelünk.

Az önmegvalósítás legtisztább pillanatai

Olyan áhítatot, rácsodálkozást, elragadtatottságot érzünk, hogy az időérzék teljesen elvész a tapasztalás folyamatos áramlásában. Nem észleljük az idő múlását. Olyan intenzitással és teljességgel éljük meg a jelent, hogy az addig nyomasztónak érzett múlt és a fenyegetőnek hitt jövő az adott pillanatban semmissé válik, jelentéktelenné törpül.

Ilyenkor nem önmagunkra gondolunk, hanem inkább arra, hogy tapasztalatainkat olyan mélyen éljük át, amennyire csak lehetséges.

Mikor tapasztalhatod meg a csúcsélményt?

Bárhol és bármikor, ha kellően nyitott és befogadó vagy az „itt és most”-ra, ha engeded magadnak megélni, ha engeded hatni magadra a jelen pillanatot.

A csúcsélmény passzív és aktív módon egyaránt létrejöhet. Passzív módon megélheted például egy gyönyörű zenemű meghallgatásakor, egy irodalmi mű elolvasásakor, vagy egy képzőművészeti alkotás élvezetekor, vagy egy természeti jelenség (naplemente, csillagos ég) megcsodálásakor, vagy akár meditáció közben is.

Sokkal gyakoribb azonban, hogy akkor éljük át, amikor valamilyen tevékenységbe mélyen belefeledkezünk. Ezekben a pillanatokban az ember „annyira belemerül a tevékenységbe, hogy a személy és a tevékenység teljesen összeforr egymással, a tevékenység „válik” magává a személlyé”. (Csikszentmihalyi az áramlás (flow) kifejezéssel utal az ilyen tapasztalatokra.)

Nem a mit a fontos, hanem a hogyan

Felnőtté válásunk útján megtanultuk, belénk nevelődött az az önkorlátozó hiedelem, társadalmi elvárás, hogy bármi, amit csinálunk annak látható és fogható eredménye kell, hogy legyen, különben önkényes, haszontalan időpocsékolás az egész. Ezért úgy gondoljuk, hogy önmegvalósító tevékenység is csak akkor jó, ha felmutatunk valamit.

Fontos, hogy megértsd, a csúcsélménynél nem az a fontos, hogy mit csinálsz, hanem inkább a hogyan. Lehet ez bármilyen tevékenység, amibe teljességgel – se kép-se hang módon – bele tudsz merülni, amiről úgy érzed, hogy lényedet kiteljesíti. Nem feltétel, hogy a tevékenység eredménye művészi alkotás vagy valami hasznos dolog legyen, ha mégis az lesz, az csak jó.

Kapd el az áramlást!

Bármilyen tevékenység jó, ami örömmel, gyönyörűséggel tölt el. A legszebb az egészben, hogy ezt nem érzed tehernek, kötelességnek, nem fáradsz el benne (vagy ha mégis, az jóleső fáradság), hanem inkább feltöltődsz energiával.

Számomra ilyen például egy kézírás grafológiai elemzése, ahogy az apró jelek nyomán megformálódik, „összeáll” a személyiség; vagy amikor grafológiai előadást tartok (miután elmúlt az első 5 perces lámpaláz ;-)).

De hasonlót éreztem gyerekkoromban és még ma is rajzolgatás közben is – bár ez elég ritka mostanában, de akkor órákig elvagyok. Vagy egy jó beszélgetéseknél, vagy akár kirándulás közben…

Hozzászólásodban írd meg: te milyen tevékenységben tapasztalod ezt meg? Milyen elfoglaltság során éled meg a kiteljesedést, a csúcsélményt?

Az önmegvalósítás legtisztább pillanatai
Cimke:             

Egy gondolat a “Az önmegvalósítás legtisztább pillanatai” -hoz

  • 2009. szeptember 28. hétfő at 20:33
    Permalink

    Én kertészként dolgozom egy szakkózépiskolában,.Mindig rácsodálkozom, hogy egy ici-pici mag kikel és fejlődik.Sokszor, milyen nagy növényé. Vagy mikor a gyerekekkel eggyüt dolgozunk,, felhivom a figyelmuket,ha visszatekintünk, milyen jó érzés megnézni az elvégzett munkát, főleg ha jól dolgoztunk. Üdvölettel: Juliska

  • 2009. szeptember 29. kedd at 13:35
    Permalink

    Én a szerelemben és a természet közelségében egyaránt megtapasztaltam a csúcsélményt. Ha szerelmet említek, egyáltalán nem magára a szekszuális aktusra gondolok,hanem amikor az ember órákig együtt van a partnerével és észre sem veszi az idő múlását. A természetes környezet-főleg hegyek és erdők látványa- gyakran olyan gyönyörűséggel tölt el, hogy sírni kell és ezzel egyidejűleg bármilyen más külső inger másodlagossá válik.

  • 2009. október 01. csütörtök at 13:41
    Permalink

    Mindketten olyan szeretettel foglmaztátok meg ezeket az élményeket, hogy szinte érezni lehet belőle az öröm-energiát, és az embernek kedve támad kipróbálni, megtapasztalni, hogy vajon neki is ugyanezt jelentené-e. 🙂

    Juliska! Én fél évig szurkoltam egy pici fokföldi ibolyának, hogy virágozzon. Ajándékba kaptam, és nem tudták megmondani milyen színű lesz, így nagyon kiváncsian vártam, hogy megmutassa magát. Fehér lett.

    Antonietta! A természetben, erdőben én is szeretek sétálni, és a víz látványa is nagyon megnyugtató számomra.
    Nagyon találóan jellemezted a csúcsélményt: “olyan gyönyörűséggel tölt el, hogy sírni kell” – ezt Maslow, ha élne, nyugodtan felvehetné a jelenség leírására.

  • 2010. március 04. csütörtök at 22:42
    Permalink

    Ha eljutok a fűrdőben, szauna után a hidegviz érintése na-
    gyon élvezetes utána a masszás.A mélyvizű szabadtavakban
    uszni párorán keresztűl,ez számomra csucsélmény. napokig
    megfiatalodok.Szeretek a férjemmel felfedezni egy idegen
    várost.Hallgatni ahogy a tőrténeleről, és az épitészetről mesél. Volt már hogy a természet szépsége láttán azt éreztem
    a menyország kapujánál állok ,ez a szépség Isten ajándéka.
    Az erdőben valo sétálás alatt olyan nyugalmat érzek.Nem tu-
    dom else képzelni hogy létezhet a depresszio.58 éves vagyok.
    Mikor annyi szép és jó dolog van az életben,Mitől tudnak úgy elkeseredni az emberek.A férjem introvertált Én ellenkezője,extravertált.

  • 2010. június 01. kedd at 16:16
    Permalink

    Kedves Szilvia!
    Gyakran megtapasztalok olyan csúcsélményt,amelyet valamilyen tevékenység elvégzése vált ki nálam.Egyetemista koromban kinevettek,amikor azt állítottam,hogy egy bonyolultabb számítási feladat elvégzése közben testi gyönyörhöz hasonló érzés kerít hatalmába.Míg a kertem ápolom,
    megáll az idő számomra, megnyugvást, elégedettséget érzek, és valami hála félét,hogy mindez a szépség megadatik nekem, pedig karcolások,tövisszúrások, rovarcsípések,fájdalmas törések nélkül aligha lehet megúszni a dolgot.A zongorázás átmenetet képez az aktív és passzív csúcsélmény között.Imádok zongorázni,de,amikor azon kapom magam,hogy lehunyt szemmel égnek emelem az arcom, és patakban folyik végig a könny az arcomon játék közben,az már valami passzív gyönyör, amit nem lehet megmagyarázni, és itt elérkeztem a passzív módon létrejövő csúcsélményhez, ami számomra a leges legfergetegesebb! Csajkovszkij b-moll zongoraversenyének hallgatása vállrázkódós zokogást vált ki belőlem. Nem igazán értek a festészethez, de rendkívüli hatást váltanak ki belőlem egyes képek, amikor sírnom kell valamelyiktől, akkor tudom hogy helyben vagyok. És végül a szerelem érzéséről szólnék. A szerelem számomra fájdalmasan gyönyörű, felhők közé emelő, inspiráló,lehetetlent nem ismerő érzés, olyan mintha halottaimból támadnék fel, hogy egy szebb és jobb új életet kezdjek.

  • 2010. június 02. szerda at 09:10
    Permalink

    Kornélia, köszönöm, hogy megosztottad velem az élményeidet. Lúdbőröztem, ahogy olvastam.
    Én a grafológiai elemzés során érzem azt, amit te a bonyolult számítási feladatok elvégzésekor. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .