Az írás tükrében

Sokan szeretnénk változtatni valamin az életünkben, de gyakran egy tapodtat sem lépünk. Leginkább csak akkor változtatunk, ha azt az élet kikényszeríti, vagy ha már valamitől elviselhetetlenül szenvedünk.

Vajon miért olyan nehéz változtatni életünkön, még akkor is, ha tudjuk, hogy ez a fejlődésünket, egészségünket vagy boldogulásunkat szolgálná?

Azért, mert akármilyen is az, ahol éppen vagyunk, de kényelmes! Ezt már ismerjük, tudjuk, mire számíthatunk, és emiatt ez a helyzet biztonságosanak, kiszámíthatónak tűnik, még ha nem is oly üdvözítő, sőt gyakran egyenesen korlátozó.
Ezzel szemben a változás kellemetlen, bosszantó, sőt gyötrő folyamatnak tűnik, és mindig ott rejlik benne a kockázat is. Az „új” mindig ismeretlen, ezért gyakran bizonytalanságérzetet, ezáltal félelmet, szorongást kelt. A szorongás habozásra késztet, legrosszabb esetben megakadályozza, hogy akár csak eszünkbe jusson az, hogy lépjünk.
„Lehet, hogy jól sül el a dolog, de mi van, ha nem? Mi lesz, ha még rosszabb, gyötrelmesebb helyzetbe kerülök?”- teszi fel a kérdést az a negyvenes éveiben járó nő, akinek fejében felvetődött a válás gondolata, mivel házassága kihűlt, szinte már csak papíron létezik, férje elhanyagolja, csalja.

Ha nem tudjuk pontosan, hova tartunk az életben, de azt biztosan tudjuk, ha nem érünk oda. Mindez kellemetlen, gyakran fájdalmas érzéseket keltenek bennünk: elégedetlenek, frusztráltak, dühösek, szomorúak vagyunk, mégis könnyebb elterelni a figyelmünket a fájdalomról, mint „bevállalni” azt a kényelmetlenséget, amellyel az ismerős helyzet megváltoztatása járna.

Nézzük, hogyan menekülünk a fájdalom, a változtatás elől?

Gyakori elhárítási technika a pótcselekvés. Ez szinte bármilyen túlzásba vitt dolog lehet, pl.: evés, alkoholfogyasztás, tévézés, sport, szex, munka, takarítás, de akár az alvás, vagy az állandó panaszkodást. Minden mással foglalkoznak, csak az adott problémával és az általa keltett rossz érzésekkel ne kelljen. Sokan éjt nappallá téve dolgoznak, hogy ne kelljen otthon lenniük, és gyakran mennek bele egyéjszakás kalandokba, nehogy bensőséges, intim viszonyt kelljen kialakítaniuk valakivel.
A hibáztatás is „remek módja” szorongás elkerülésének. Mennyivel könnyebb az önző házastársra, a versengő, törtető kollégákra, a haszontalan gyerekre mutogatni, és vádaskodni.
Sokan egyszerűen letagadják, elfojtják a kínzó igazságot. Ők azok, akik nem akarnak szembenézni azzal, hogy pl.: a munkahelyi létszámleépítés őket is érintheti, vagy, hogy a túlzásba vitt dohányzás nála nem okozhat súlyos betegséget.
A legtöbben azonban ábrándozással elviselhetőbbé tett várakozásba menekülnek. Várják, hogy az undok főnök végre nyugdíjba menjen, várják a munkahelyi átszervezést, hogy előbbre lépjenek a ranglétrán, várják, hogy a férjük majdcsak abba hagyja az ivást, majdcsak otthagyja azt a másikat, vagy hogy a gyerekük végre összeszedi magát és nekiáll tanulni. Azt pontosan tudják, hogy a másiknak mit kellene tennie ahhoz, hogy az ő helyzete jobbra forduljon. Az viszont eszébe sem jut, hogy, kereshetne másik állás, ahol jobban értékelik a tudását, hogy a folyton követelőző rokonnak nemet is mondhatna, vagy hogy a kihűlt szerelemnek búcsút is inhetne.

Kevés az olyan szerencsés, akinek magától megoldódnak a problémái, akinek a férje egyik napról a másikra leszokik az ivásról, akinek a munkatársa felhagy azzal, hogy a saját munkáját is rátestálja…

Ha magunk nem teszünk lépéseket, akkor az élet majd megteszi helyettünk - tartja a mondás. Ám ebben a változásban nem mindig van köszönet, mert lehet, nem az általunk kívánt és elképzelt, hanem sokkal fájdalmasabb módon történik a változás. Például, ha nem vagy hajlandó változatni a munkatempódon, vagy az egészségtelen étkezési szokásaidon, az gyakran súlyos betegséghez vezet, ami sokkal nagyobb korlátozással jár, mit a korábbi probléma.

Tetszett? Oszd meg!

•